Ide kattintva megnézheted!
A nyitó novella fent volt a főzős blogomon is, de Advent negyedik vasárnapján illő ezzel indítani!
Iratkozz fel, hogy ne mulaszd el a következőt...
Jin és Jang, avagy a boldogság regénye
2011. december 18., vasárnap
2011. november 13., vasárnap
Negyedik, utolsó rész
KOLLÁNYI napjai a
szolgálatban és a postán teltek. Amíg a hajó a kikötőben volt, minden nap,
szinte rimánkodva kérte az ügynököt, hogy alaposan nézzék át a napi postát,
mert ott kell lennie a Magyarországról érkezett légipostai borítéknak is.
Felhívta Pataki Ferit is, hogy próbálja meg elérni a feleségét.
– Ferikém, nagyon aggódom. Nem tudom, hogy mi történhetett
Évával. Próbálj utána nézni… Holnap ugyanebben az időben hívlak.
A következő nap megint csak az üzenetrögzítővel beszélt. Utána
felhívta a barátját.
– Géza, nem tudtam Évát elérni. A legkülönbözőbb időpontban
hívtam, de sose veszi fel. Tanácstalan vagyok.
Kollányi elsápadt, majdnem sírva mondta. – Feri, a legrosszabtól
tartok. Félek, hogy baleset érte… Próbáljátok a kórházakat felhívni…
– Meg a rendőrséget is – mondta Pataki, és Kollányi belesápadt a
gondolatba is, hogy Éva…
A következő huszonnégy órában a lehető legvadabb képzelgései
támadtak. Kórházban látta a feleségét,
nyakig begipszelve. Remegve gondolt rá, hogy az autóbusz karambolozott, és az asszonyt
a tűzoltók vágták ki az összeroncsolt járműből. Jaj, Istenem, nehogy
tolókocsiba kelljen szegénynek leélni az életét, aggódott. Az is az eszébe
jutott, hogy a rendőrségi jelentésben bukkannak a nyomára, az áldozatok között,
és még a temetésre se ér haza.
Nem tudott a munkájára koncentrálni. Ideges volt, aki szólt
hozzá, azzal goromba volt. Rázbandi behívta magához.
– Gézám, nem jó ez így. Állandóan eszed magad. Próbálj meg nem
gondolni a legrosszabbra.
– Könnyű azt mondani! Te meg tudnád tenni? Tudnál a helyemben
közömbös lenni? Egyszerűen meg kell bolondulni! – kesergett.
– Megértelek, de a srácokat hagy békén. ne cseszegesd állandóan
a beosztottaidat. Ma is panaszra jött a Bendegúz, hogy belekötöttél az
olajszeparátor miatt.
– Az úgy volt, hogy…
– Nem kell a púder. Akik ott voltak, azt mondták, hogy csak
kötözködtél vele.
Kollányi öklével a nyitott tenyerébe csapott. A jó franc essen
bele, gondolta. Soha nem esett meg vele, hogy a munkatársai panaszkodtak volna
rá, és most tesség, még ez is. Ránézett Rézbandira, semmit se szólt. A főnöke
szó nélkül megfordult, és eltünt a hálófülkéjében. Hátratett karral jött ki.
Hirtelen előkapta a kezét, és egy tükrött tartott Kollányi arca elé.
– Nézd meg magad… Milyen búval bélelt arcot vágsz! – mondta és
elnevette magát.
Kollányi szembenézett magával. Borostás volt az arca, szeme
karikás, haja az égnek állt. Megfogta a tükröt, és lenyomta a főnöke karját.
– Ne marhulj már… – mondta, és megpróbált mosolyogni, de csak
egy grimaszra futotta az erejéből.
Másnap taxit fogott, pedig nem akart feleslegesen költeni. Így
is sok pénzét elvitte a hiábavaló telefonálgatás. Most Zita volt otthon.
– Szia Géza… – mondta, és Kollányi úgy érezte a hangjából, hogy
valamit tud az asszony. – Tegnap egész nap itthon rostokoltam. A telefonszámlát
bevasalom ám rajtad! El nem tudod képzelni, hogy hány helyre telefonáltam. Hála
Istennek, nincs egyik kórházban se Éva, és a rendőrség se tud róla, hogy aznap
baleset lett volna a reptér közelében, vagy akár azon az útvonalon, amerre haza
kellett mennie. Viszont felhívtam a bárt, ahol dolgozik, és ott azt mondták,
hogy orvosi javaslatra két hét szabadságot vett ki… Elutazott pihenni, mert nem
érzi jól magát. Ideges, szédülései vannak, hányinger jön néha rá… Gyenge… Azt
is pedzegette a főnöknek, hogy ha nem lesz jobban, akkor lehet hogy nem megy
vissza dolgozni. Állítólag veled is megbeszélte. – mondta egy szuszra az
asszony. – Hát ez van Géza. Ha nem is a legjobb híreket mondtam, de nem olyan
rossz, amitől tartottál.
– Köszönöm, Zita – tette le a kagylót Kollányi.
Hát ez is valami, gondolta. Vajon mi baja lehet az asszonynak?
Mindegy, a fő az, hogy megvan, és remélhetőleg jól is érzi magát. Jobb kedvre
derült, nem is sietett már vissza annyira a hajóra. Sétált egyet a
tengerparton, majd meglátta Foltos Zolit, aki egy vendéglő teraszán ücsörgött.
A fiatalember is észrevette, és intett neki, aztán hirtelen visszarántotta a
kezét, és másfelé fordult. Kollányi úgy érezte, hogy Zoltán már megbánta, hogy
odahívta, de azért odament. A negyedik gépész is ott volt, amikor úgy
lebarmolta Bendegúzt, az olajozót. Letelepedett a nádfonatú székre.
– Iszol valamit? – kérdezte Foltos. Kollányi egy kólát kért. –
Na, tudtál beszélni az asszonnyal?
– Nem, nincs otthon. Elutazott pihenni. Szerencsére egy kicsit
rosszul van. Már nem az a jó, hogy rosszul van, hanem az, hogy nincs nagyobb
baja… – dadogott Kollányi. A pincér lette a kólát. Azonnal kérte a pénzt. A
férfi kiszámolta, s egy hajtásra kiitta. – Ez jól esett… – mondta, és úgy
nézett Foltosra, mint aki marslakót lát.
– Várj csak Zoli…! – emelte meg a hangját. A fiatalember
sóhajtott egyet, mert azt hitte, hogy megint egy hosszabb lekizésnek néz elébe.
A kollégájának azonban egészen más volt a gondolata. Izgatottan megragadta a
fiatal gépész kezét, és az asztalhoz kezdte veregetni, közben félhangosan
motyogott.
– Mit is mondott Zita? Hogy enyhe rosszullétei vannak, meg
hányingere, és nem találja a helyét. És azt is említette, ha nem múlik el,
akkor otthagyja a munkahelyét, és most jön a lényeg: mert megbeszélte a
férjével is! – Hangosan folytatta. – Hát megvan, Zolikám! Hát megvan…! – A
férfi egyszeriben jókedvre derült. Foltos fellélegzett. Így mégis csak más… –
Ó, én bolond! – folytatta a második gépész –, hiszen azt mondtam az én Évámnak,
hogyha terhes lesz, akkor semmiképpen se hagyom, hogy dolgozzon. Ott kell
hagynia a munkahelyét, és otthon pihenget majd, vigyáz magára, és főleg a
picire! Semmi esetre se kockáztatom meg még egyszer, hogy… – mondta, és
elborult a tekintete.
– Mit… – kérdezte Foltos, mert nem ismerte Kollányi első
házasságának történetét.
– Á… nem fontos – motyogta kissé szórakozottan. Aztán
fellelkesülve folytatta: – Hát ezért utazott el, egy kis levegőváltozásra! Ó,
én hatökör! Hogy aggódtam, amikor pedig örülnöm kellett volna, hogy jön a
gyerek! – Odaintette a pincért, és rögtön négy sört rendelt. A felszolgáló megkérdezte,
hogy lefoglaljon-e két széket a barátaiknak, mert hamarosan több vendégre lehet
számítani, de Kollányi meg se hallotta. Tovább lelkendezett. Foltos vigyorogva
hallgatta. Mennyivel jobb volt így, mint olyan búvalt bélelten…
A pincér meghozta a söröket. Kollányi hatalmas kortyokkal
lehúzta az egyiket. Elgondolkozva nézegette az üres üveget.
– A franc megette az egészet… – mondta, és Foltos értetlenül
nézte a hirtelen hangulatváltozást.
– Most aggódhatok mindkettejükért. És legközelebb csak
Argentínából hívhatom. Három hétig rághatom a körmömet, mire beszélhetek vele…
Foltos megemelte az üveget.
– Akkor igyunk a picire… – mondta. Aztán vígasztalóan
hozzátette: – Meglátod, hamarabb ott leszünk San Lorenzóban, mint gondolod…
[
Foltos tévedett. De ezt nem lehet a szemére vetni. Visszatértek
a hajóra, és a negyedik gépész azonnal lement a gépházba, hogy ne kelljen
hallgatnia Kollányi áradozásait. Egy hajón kissé más az élet, mint a
szárazföldön. Nem válogathatja meg a társait senki, azokkal van összezárva,
akiket a sors, vagy a tengerészközvetítő ügynökség a számára rendelt.
Ha egy különcöt vet közébük a sors, akkor sokak életét
megkeseretheti. Kollányi tudta ezt, de eszébe se jutott volna, hogy magát is
közibük sorolja. Pedig a hajó személyzete kezdte kerülni. A jóból is megárt a
sok, hát még Évából, a csodafeleségből…
Pedig ha tudták volna, hogy Kollányi most jó hírrel tért vissza,
és bárkit vendégül lát egy sörre, vagy whiskyre. A gyerek születését meg kell
ünnepelni… Sőt, nem lehet elégszer…
De nem volt alkalma, hogy meghívjon bárkit is a kabinjába.
Foltos után eredt, a gépház hátsó ajtaját becsapta, nagyot durrant. Sietett,
mert eszébe jutott, ha nem hívja, akkor nem jön a sörre a gépész. Egy hajó
gépházának megvannak a maga szabályai. Mindenki cipőt cserél, mielőtt lemegy az
olajszagú, a motorok dübörgéstől vibráló levegőjű motortérbe. Kollányi most
sietett. Gonodlatban otthon járt, valahol Éva körül, vagy talán már a szülési
előkészületeket tervezgette, s nem látott, nem hallott. Mint az alvajáró
közlekedett. Nem vette észre, az olajjal teli kannát se, ami a gépkezelőre várt, hogy feltöltse vele a
hidraulikát.
Belerúgott, s az csörömpölve felfelborult. Erre se eszmélt, csak
egy kissé nagyobbat lépett a szokásosnál.
Az olaj azonnal szétterült, s Kollányi belelépett.
Csak akkor eszmélt, amikor azt vette észre, hogy lába az égnek
mered, a farkcsigolyája borzasztóan fáj, és pattogva csúszik le a lépcsőn.
Karja beleakadt az egyik korlát oszlopba, majdnem kificamította a vállát, s
mire landolt, a lépcső aljába érve bokája nagyon furcsán állt. Meglepve nézte.
– Foltooos! Segíts... - üvöltötte torkaszakadtából, amikor
rájött, hogy mi történt. A felismerés, hogy baj van a lábával, meghozta a
fájdalmat is. Élesen belenyilallt, majd a forróság átjárta a testét, alulról
kúszott egyre feljebb, elérte az agyát, s már csak ezt érezte. Nem volt más,
csak a borzalmas fájdalom. Szemmel
láthatóan dagadt a bokája. A segítség nem jött. Hogyan is hallhatta volna a
negyedik gépész főnöke üvöltését? Az alapzaj is olyan hangos, hogy mindenki
fülvédőt visel…
Kollányi megpróbált felállni. Azonnal kiverte a víz. Felmérte,
hogy nem kaphat segítséget, akár órákig is itt feküdhet, amíg ráakadnak. A
szolgálat az első ajtót használja, ha a gépházba jön, az idejét a kezelőpult
környékén és a főpgép vagy a szeparátor mellett töltik, miért jönnének ide?
Összeszorította a fogát, erőlködött. Sikerült feltápászkodni. De a fájdalom,
nemhogy csökkent volna, erősödött. Hóna alá vette a korlátot,
belecsimpaszkodott, s fél lábbal s mindkét kezével erőlködve valahogyan
felhúzta magát a bejárató ajtóig. Ott azonban csurom vizesen összeroskadt. nem
érdekelte a farmer, hogy olajos lesz, s újat kell venni, s mekkora kiadás,
amikor gyerket várnak, amikor sokkal jobban meg kell fogni minden fillért…
Szerencséje volt. Foltos észrevette. Persze, azonnal oadament,
hiszen látta, hogy kollégája bajban van. Kollányi hamarosan a második tiszt
keze közé került, akinek a feladatai közé tartozott a betegek ellátása.
Hamarosan megjelent az első tiszt és a parancsnok is. Tárnoki megnézte a
bokáját, s azonnal utasította az első tisztet:
- Csomagoltasd össze a holmiját. Majd Géza irányítja… Én azonnal
kérek váltót, remélem elő tudnk kaparni egy második gépészt.
Kollányi nem tiltakozott. Tudta, hogy igaza van Tárnokinak, és
azt is látta, hogy hamarosan nem állhat lábra. csúnya törése lehet…
[
Éva ideges volt. Nem értette, miért nem jelentkezik Kovács.
Hiszen amikor hazaértek a nyaralásból, azt mondta, három napra el kell utaznia,
valamilyen kongresszusra. Az is lehet, hogy valamilyen más dolga akadt. Nem
érdekelte különösképpen, csak az, hogy mikor látja újra a férfit.
Gézu különleges, mondhatni furcsa rendszabályokat vezetett be.
Megszabta, hogy mikor hívhatja, ha máskor tárcsázta, előfordult, hogy
legorombította. Dolgozik, válaszolta kurtán-furcsán, s amikor legközelebb
találkoztak, akkor is megkapta a beosztását.
Úgy döntött, hogy akkor is felhívja, ha megtiltotta az orvos.
Tárcsázott.
– Tessék, Kovács doktor rendelője, az asszintense beszél… Miben
segíthetek?
– Na, kedves, legyen szíves megmondani Gézunak, hogy nem
tartotta be amit ígért. Már két napja nem jelentkezett, azonnal hívjon fel.
– A Gézuuu? – kérdezte az asszistens olyan meglepetten, hogy Éva
majdnem elnevette magát.
– Hát persze, ki más? Ez az ő rendelője, nem? A klinika az övé,
nem? Én pedig a Gézué vagyok, hát kedves, legyen szíves, és ne akadékoskodjon.
Mondja meg a doktor úrnak, hogy várom a hívását.
– Természetesen, megmondom - mondta a nő tisztelettudóan. – De
annyit csak elárulhatna, hogy ki kereste, mit mondjak a professzor úrnak? -
kérdezte, és a "professzor urat" megnyomta.
– Az ő kis Évája vagyok, kedves… - búgta a kagylóba Éva.
Mennyire más professzor kedvesének lenni, mint egy egyszerű hajógépész
feleségének. Ez a buta asszisztensnő is melyen tisztelettudóra váltott, amint
kiderült, hogy milyen is a kapcsolata Gézával. Elégedetten tette le a kagylót.
Kiment a konyhába, hozott magának egy pohár vörösbort, és
lekucorodott a fotelbe. Felhúzta a lábát, és Gézára gondolt. Természetesen nem
a férjére, hanem Kovács doktor körül jártak a gondolatok. El kell válni
Kollányitól, és hozzámenni az orvoshoz. Professzorné, ez nem hangzik rosszul,
még akkor is, ha Gézu nem szerezte meg a fokozatot, vagy micsodát… Éva nem
tudta, hogy a professzorság valójában mi is? Cím, vagy beosztás? De ez nem is
fontos.
Kortyolt a pohárból.
Csodálatos volt a francia tengerparton. Soha nem lesz ekkora
élményben része, ha Kollányi felesége marad… Bár Gézu biztosan elviszi máskor
is, de azért dr. Kovácsnéként sokkal biztosabb a dolog.
Elbóbiskolt.
Álmában újra Nizzában járt, hajót béreltek, és megvacsoráztak
egy tengerparti hangulatos étteremben, s a szállodában nagyon szerették
egymást.
Csörömpölésre riadt fel.
A borospohár ezer darabra törött, biztosan az keltette fel.
Nyújtózott egyet, de sz újabb csörgés után rájött, hogy a telefon szól.
Felvette a kagylót.
– Halló… - ám a telefon vonalat adott. Nem az ébresztette fe.
A bejárati ajtó csöngője űjra felberregett, élesen,
türelmetlenül. Éva kelletlenül met az ajtóhoz, ka a franc zavarja ilyenkor?
Olyan szépet álmodott… Már majdnem ágyba bújtak Gézuval…
Durcás arccal nyitotta ki. Az ajtó előtt a doktor állt. Éva
elmosolyodott.
– Kedves vagy, hogy ilyen gyorsan ide jöttél.
A férfi szó nélkül belépett. Éva csókra nyújtotta száját. Kovács
doktor óvatosan betette a bejárati ajtót, majd fordulásból, visszakézbő szájon
vágta a nőt. Az ajka felrepedt, és vékony csíkban csordogálni kezdett a vér.
Éva nem értette, nem tudott felocsudni, nem fogta fel, hogy mi történt. Kovács
nem hagyott időt a gondolkodásra. Másodszor is ütött. Majd harmadszor is, Éva
ekkor már féltérdre esett.
A nő lassan-lassan kezdte felfogni, hogy mi történik. A dühtől
eltorzult az arca, szinte artikulátlan hangon üvöltötte:
– Megőrültél, mit csinálsz…? Mit csinálsz?
A férfi nem válaszolt, megragadta a nő csodálatos fekete haját,
és vonszolni kezdte a szobába. A helyiség közepén elengedte, és belerúgott.
Éva ekkor foghatta fel, hogy mi történik. Felugrott, és
nekiesett Kovács doktornak. Tíz körömmel kapott az arcába. A férfi nem várta a
hirtelen támadást, ezért nem tudott védekezni. Az éles körmök felhasították a
szeme alatt.
Visszavágott, ököllel ütött. Éva rúgott. Térdével a férfi
ágyékába. Az összegörnyedt, telibe találták, lerogyott a fotelbe, és ott
hajlongott a fájdalomtól.
Éva csak most kezdett sírni. Érezte, valamit nagyon
elronthatott, csak azt nem értette, hogy mit…
– Te, hülye kurva… Honnan vetted a bátorságot, hogy felhívd a
feleségem?
– Miii? Neked feleséged van? És kicsoda, ha szabad érdeklődnöm?
– Hát ki más lehetne, mint az asszisztensnőm? Mit gondolsz, te
kis hülye?
– Megmondanád, honnan a jó fenéből tudtam volna? Mondtad egy
szóval is…?
– Nem tartozik rád…
– Hát kire, te ütődött szélhámos? Kire, ha nem rám?
– Megmondtam, hogy nem hívhatsz… Nem? Megmondtam! - Kovács
mostmár artikulátlanul üvöltött.
Éva csak nézte, és tudta, hogy vége mindennek, amit olyan szépen
eltervezett. Most már nem a pofonok fájtak. Már nem üvöltött, hanem csendesen
zokogni kezdett. Sajnálta Nizzát, sajnálta az elszalasztott szép életet. Egy
pillanatra átvillant az agyán, hogy kell találni valami megoldást, vissza kell
csinálni mindent, nem engedheti ki a keze közül a szerencséjét… Felemelte
fejét, ránézett Kovácsra, és tudta, hogy minden hiába.
– Mondd, Éva, hogy lehettél ekkora marha?
– Mondd, Gézu, hogy lehettél ekkora marha…– ismételte meg Éva,
alig hallhatóan –, miért nem mondtad meg, miért nem szóltál? Hát tudtam én,
hogy a feleséged az asszisztensed? És hogyan tudtál Nizzára időt szakítani…
hogyan? Hiszen te nem is válaszoltál a kérdésemre, hogy nős vagy-e, csak azt
kérdezted, megteheti-e nős ember, hogy akkor megy el üdülni, amikor akar?
– Nem hallottál még olyat, hogy valakinek a felesége elutazik
két hónapra a rokonaihoz Amerikába? – kérdezte a férfi. Felállt, megpróbálta
magát rendbehozni.
– Elmész, Gézu?
– Mit gondolsz?
– És mikor látlak?
– Hülye…
– Terhes vagyok. Tőled…
– Száradjon beléd… Hagyj békét. Soha többet nem akarlak látni.
Kovács úgy, ahogy rendbehozta magát, a sebeit bekente egy kis
kölnivel, ragtapaszt tett rá, és szó nélkül elment.
El se köszöntek egymástól.
Rövid volt, de szép, gondolta Éva, és a tükörben megnézte az
arcát. A szeme alatt már kezdett kékülni. Előkereste, felpróbálta a
napszemüvegét. Eltakarja, állapította meg. Az erkélyhez ment. Kihajolt. Kovács
már a kocsi ajtaját nyitotta. Fel se nézett, úgy ült be, és elhajtott.
Végleg elment.
Évába belenyilalt a felismerés, soha többet nem látja. Eleredtek
a könnyei. hangtalanul zokogott, de amikor már hangosan sírt, akkor bement,
bezárta az erkélyajtót, és lerogyott a heverőre. Egyre inkább átadta magát a
sírásnak.
Most mi lesz?
Mit tegyen?
Nem hazudott, amikor azt mondta, hogy terhes. Biztosan tudta azt
is, hogy nem a férjétől.
Gondolkodott.
Napokon keresztül gondolkodott.
Amikor végleges elhatározásra jutott, elkezdte böngészni az újságok
hirdetéseit.
[
Kollányi ideges volt. Nem volt biztos magában. Lehet, hogy
mégse jól döntött, amikor nem értesített Évát a hazajöveteléről. Fel kellett
volna hívni. De akkor az a bolondos asszonyka biztosan kijött volna a reptérre,
tolatott volna a pocakjával, lehet hogy valaki beleszalad, és akkor megtörténik
a tragédia, ez a gyerek is… Ki se merte mondani, még magában se. Inkább majd
taxival hazamegy, mert a járógipszet, amit a kórházban kapott, már megszokta,
és viszonylag biztosan tudott közlekedni. Mindig akad valaki, legvégső esetben
a hordár, aki segít a csomagok cipelésében…
A taxist nem idegesítette a tengerész fecsegése. Szerette, ha az
utasok maguktól szóba elegyednek vele, ilyenkor neki is megeredt a nyelve. Mire
a lakás elé értek, már mindenről tudott, ami Kollányi szívét nyomta, és a
borravalór zsebre téve, még megjegyezte:
– Hát majd a keresztelőre hívjon meg…
Kollányi buzgón ígérte, s csak akkor jött rá, hogy nem ethet
eleget a kérésnek, amikor a taxi elhajtott. se rendszám, se név, semmit se
tudott a férfiról. Na, nem baj…! Megvonta a vállát.
Becipelte a bőröndöt, szerencsére a lift jó volt.
A lakásajtó előtt egy kicsit tétovázott. csengessen, vagy nyissa
ki az ajtót.
Ha csenget, és Éva nyit ajtót, még valami szelességre vetemedik
örömében, s mi lesz a picivel…? Elővette a kulcsait, halványan remegett a keze,
amint elfordította a zárban. Nem hallott mozgást az előszobában. Kinyitotta az
ajtót, és bement. A bőröndöt letette, és körülnézett. Valami szokatlan volt, de
nem tudta megfogalmazni magának. Annyira várta már a találkozást Évával, hogy
szinte semmi se jutott el az agyáig.
– Éva, itthon vagy? – kérdezte jó hangosan. Nem kapott választ.
A nappali ajtajához lépett, és vigyorogva tárta ki.
A mosoly az arcára fagyott.
A nappali teljesen üres volt.
Becsukta a szemét, mint aki nem hisz annak, amit lát. Újra
kinyitotta. A szoba majdnem teljesen üres volt. Csak a nagy szekrény állt a
sarokban. Kollányi megzavarodott. Hirtelen belenyilallt a bokájába is,
átbicegett a másik szobába. Az, ha lehet, még üresebb volt, mint a nappali. A
hálószobában a heverője megvolt, és egy szék is maradt. Most már, amilyen
gyorsan csak tudott, a konyhába bicegett. A beépített szekrények, a géztűzhely
megvolt, a mosogató is, de egy gépet se látott. Se mélyhűtőt, de még
kenyérpirítót se…
Nem értett semmit.
Nem volt képes felfogni, hogy Éva kipucolta a lakást, és elment…
Bement a hálóba, és lerogyott az ágyra.
Napokig csak kóválygott.
Lassan-lassan elfogadta a megmásíthatatlant.
A szomszédoktól megtudta, hogy Évához nap-mint nap feljárt egy
jóképű férfi…
Nem hitte, mert nem akarta. de ez nem változtatott a tényeken.
Egy hetébe került, mire elfogadta, nem nyugodott bele, de elfogadta, hogy nincs
Éva. Addig semmit se csinált. Csak lézengett, sé várt az asszonyt. Órákat
rostokolt az erkéylen, a buszmegállót figyelte, és várta, mikor száll le az
asszony, és indul haza…
Érheti az embert bármekkora tragédia, elérkezik egyszer az a
pillanat, amikor megvilágosodik, és visszatér a régi életbe. Amikor helyre
zökken minden. Ez történt Kollányival is. Beszerzett néhány bútort, persze csak
a legszükségesebbet. Amikor pénzért ment a bankba, rájött, hogy nem volt a
legszerencsésebb ötlet, hogy Évának is megadta a jogot a számla fölött, mert
egy fillér nem volt rajta. Betette a zsebben hazahozott pénzét. Egy keveset
megtartott. Beosztóan kell majd élnie…
Hogy ne unatkozzon, nekiállt kirámolna a nagy szekrényből, amit
meghagyott Éva. Az asszony minden olyan holmit belezsúfolt, amit nem vitt
magával. Még szép, hogy nem hagyta szanaszéjjel a lakásban.
A turkálás közben megtalálta az írógépet, és a másfél oldalt,
amit írt.
Leült, és elolvasta.
Elmosolyodott.
Hirtelen ötlettel papírt főzött a gépbe, és leült. Írni kezdett.
Vadul verte a billentyűket. Töltött magának, ivott, írt, ivott, írt…
Csak úgy ömlött belőle a szó.
Reggel lett, mire befejezte. Felemelte a paksamétát, és
beleolvasott:
"A mikrobusz éles kanyart vett, Kollányi nekidőlt
Évának. Egymásra mosolyogtak. A férfi vágyódva nézte feleségét. Aprólékosan
végigjártatta rajta tekintetét. Az asszony vékony, de formás lábát az ülés alá
dugta, Egyik kezét az ölében pihentette. Időnként a jeggyűrűjéhez nyúlt.
Szórakozottan forgatta. Könnyű tavaszi kabátja kigombolva, citromsárga, testhez
tapadó, kötött ruhája kiemelte alakját, megfeszült dús keblén. Karcsú derekára széles,
nagycsatos, fekete övet tett. Arca hosszúkás volt, orra picit húsos. Olyan jó,
harapni való, gondolta a férfi. Szája kissé nagy volt, de ezt jól ellensúlyozta
a festéssel. Vörösesbarna árnyalatú rúzst használt, felső ajkát jobban
kihangsúlyozta, a szája szélénél keskeny csíkban végződött. Kissé kiugró
pofacsontja, és enyhén mandulavágású szeme ázsiai jelleget kölcsönzött arcának.
Mindezzel ellentétes volt magas homloka. Koromfekete, hullámos haja egyik
szemét eltakarta. A szemüveg aranyszínű kerete megcsillant, amikor ifjú férjére
nézett az asszonyka.
– Elgondolkoztál, Gézu.
– Egy kicsit – vallotta be a férfi."
Kollányi az utolsó oldalra lapozott:
"Ha csenget, és Éva nyit ajtót, még valami szelességre
vetemedik örömében, s mi lesz a picivel…? Elővette a kulcsait, halványan
remegett a keze, amint elfordította a zárban. Nem hallott mozgást az
előszobában. Kinyitotta az ajtót, és bement. A bőröndöt letette, és
körülnézett. Valami szokatlan volt, de nem tudta megfogalmazni magának. Annyira
várta már a találkozást Évával, hogy szinte semmi se jutott el az agyáig.
– Éva, itthon vagy? – kérdezte jó hangosan. Nem kapott választ.
A nappali ajtajához lépett, és vigyorogva tárta ki.
A mosoly az arcára fagyott.
A nappali teljesen üres volt."
Igen, gondolta Kollányi, megírtam. Amit elhatároztam, megtettem.
Itt a kettőnk regénye. Aztán gondolt még egyet, papírt fűzött a gépbe, és
felírta:
Jin és Jang
avagy a boldogság regénye
Ha idáig eljutottál, akkor jogosult vagy hozzászólni! Én meg örülnék neki.
Harmadik rész
KOVÁCS Géza nagy
csokor vörös rózsát tartott a jobb kezében. A pezsgőt két ujjal tartotta amíg a
csengőt nyomta. Ujja vége teljesen elfehéredett a szorítástól, félt, hogy
leejti az palackot. Amikor Évát a reptéren beültette a kocsiba azt gondolta,
hogy könnyű préda lesz. A beszélgetés közben biztos volt benne, hogy egy buta
liba, és azon gondolkodott, hogy a kocsiban kellene lefektetnie, nem vár a
klinikáig se. Igaz, hogy ott is hoppon maradt, de azt már álmában se képzelte
volna, hogy Vica nem engedi fel a lakására. Egy kicsit bántotta a büszkeségét,
hogy a nő ellent tudott állni. Úgy látszik, nehezebb dió ez a csaj, mint első
látásra gondolta. Gondosan készült a beteglátogatásra. Ezen a megfogalmazáson
kajánul elvigyorodott. Először arra gondolt, hogy márkás farmer szerelést vesz
magára, de végül úgy döntött, hogy jobb lesz az öltöny. Az ilyen nőknek jobban
imponál az úriember megjelenés, mint a sportos. Gondosan borotválkozott, nem
sajnála az arcvizet, kellemes, férfias illat lengte körül, amikor Éva ajtót nyitott.
A nő borvörös pongyolában állt az ajtóban, melyet hatalmas,
fekete sárkányok díszítettek. Biztosan Távol-Keletről hozta a férje, gondolta.
Ámbár manapság már mindent meg lehet venni itthon is… Hosszú, fekete haját
feltornyozta a feje tetejére, és egy nagy csattal fogta össze az asszony.
– Már azt hittem, hogy nem is jössz, Gézu! – mondta a nő, és
lábujjhegyre állva arcon csókolta. – Jaj, de szép csokor – vette át a virágot
és beleszagolt. A rózsák közül felpillantott. – Szeretem ám… és még pezsgő is
van, ezt nevezem! – nevetett. – Na, gyere be. – Megfordult, hogy beengedje
Kovácsot. Annyira azért nem lépett hátra, hogy a férfi ne súrolta volna a
mellét, és ne lengje körül bódító illata. Éva bement a nappaliba. Kovács szétnézett
az előszobában. A falakat fehér kartonra kasírozott, fémkeretes, színes fotók
borították. Érdeklődve hajolt közel az egyikhez. Ismerős volt a felvétel. Hát
persze, Máltán készült, megismerte Rabat óvárosát. Biztosan a férje felvételei,
gondolta. Sokfelé megfordult a világban…
Éva egy vázával a kezében jött vissza.
– A képeket nézegeted? A férjem csinálta. – hadarta. A
fürdőszobába menet megsimogatta a férfi arcát. – Nagyon kedves vagy – szólt
hátra, s hangos vízcsobogás jelezte, hogy vizet enged a kristályvázába.
Kovács bement a nappaliba. Belevetette magát az egyik kényelmes
fotelbe. Ez a helyiség is azt mutatta, hogy a gazdája a világot járja. A
falakat afrikai, ázsiai álarcok, fegyverek borították. Egy hajózási térkép
reprodukciója be volt keretezve, a csillogó modern fémkeret jól illett a középkori
térképhez. A sarkokba apró polcok voltak illesztve, Kovács úgy gondolta, hogy
az asszony férje készítette őket, aprólékos munkával. A kis tartókon kisebb,
csiszolt ásványok, kagylók, korallok, szobrocskák sorakoztak. Felállt, az
egyiket szemügyre vette. Fehér porcelánból készült, nagyhasú Buddhát ábrázolt.
Az egyik falon két zászlót is látott. Fogalma se volt, hogy milyen. Biztosan
valamilyen hajózási jelzőlobogó… A zászlók alatt a sarokban dúsan faragott
asztalka, rajta réztálca és arab kávéskészlet. Mellette egy sisa (vízipipa), állt. A kis asztalon észrevett valami zöld tokot.
Odament. Bársony dobozka volt, díszes kapoccsal az oldalán. Kipattintotta, egy
ugyanolyan kötésű minikönyv volt benne. Kinyitotta, gyorsan pergette a lapokat.
Koránt tartott a kezében.
Éva hamarosan bejött, s az asztalra helyezte a csokrot, s
megigazította a virágokat. – A pezsgőt behűtöttem, de még várni kell rá… –
mondta.
A férfi azt várta, hogy a mellete levő fotelba ül a nő, de az a
szófához ment. Az egyik sarkába párnákat dobott, s kényelmesen rádőlt. Pár
percig hallgattak, méregették egymást. Az asszony váratlanul felugrott, és a
szekrénysorhoz lépett. Egy CD-t tett be a lejátszóba. Halkra állította, és
visszaheveredett a szófára.
– Jól vagyok ám! – mondta kacér pillantással. – Nem hiszed? –
kérdezte, és választ se várva, lassan felemelte a lábát. Majdnem függőlegesen
tartotta. A pongyola szétnyílt, alatta nem viselt semmit. Hófehér bőrére
vöröses árnyalatot varázsolt a vékony anyagon átvilágító napfény. Végigsimította
karcsú lábát. A lábfejénél kezdte, és a combjánál fejezte be. Mutatóujjával
megborzolta szőrzetét. Kovács megemelkedett, de Éva rákiáltott. Talán egy picit
kissé nyersen is csengett a hangja.
– Ott maradsz! – A férfi
buta arckifejezéssel visszazökkent a fotelba. Éva rekedtes hangon felnevetett.
– Mindnet a szemnek, semmit a kéznek… – mondta. Majd hozzátette: – egyelőre! –
Lassú mozdulattal megoldotta az övét. Ahogyan meghúzta, magasra emelte, s
amikor az egyik vége a földre hullott, a másikat is kiejtette az ujja közül.
Úgy igazította el a pongyoláját, hogy semmit se takarjon, csak mint erotikus
drapéria, lágyan gyűrődve pihenjen kerek csípőjén, formás vállán. Karját
magasra emelte, majd lassú mozdulattal a feje alá tette.
– Szép vagyok? – kérdezte halkan.
Kovács bólintott.
– Tudom… – mondta alig hallhatóan, rekedtes árnyalattal a
hangjában Éva.
A férfi mohó tekintetével szinte felfalta az asszonyt. Egy kissé
elbizonytalanodott. Valami nem stimmelt. A nő észrevehette, mert kíváncsian
kérdezte:
– Valami baj van, Gézu?
– Nem tudom, Vica… Olyan…
olyan furcsa valami rajtad, csak nem tudom, hogy mi…
Az asszony végignézet magán, majd harsányan, egy kissé
közönségesen, nevetni kezdett. – Én már tudom! – kacagta. Karját kivette a feje
alól, és megigazította a haját. Melle minden mozdulatára lágy hullámzással
válaszolt. Ujja hegyével elkezdte cirógatni magát. A fülénél kezdte, majd a
férfi tekintetét a mellére irányította. Kovács megigézve figyelte a sötét
színű, hosszú műkörmöket, amint a hasán köröztek. Végül az ágyékánál
megállapodott, és a testére simuló selymes szőrt felborzolta. – Na? – kérdezte,
és a szeme kajánul csillogott.
A férfi megigézve nézte, majd az asszony hajára pillantott, s
homlokára csapva fenevetett.
– Vörös! Ott vörös vagy…
Éva bólintott. – Csak a hajamat festem…
– Sokkal szebb a természetes színe – mutatott Kovács doktor a nő
ágyékára.
Éva lassan felállt. Élvezte, ahogyan a férfi kígyózó testének
minden rezdülését figyelte.
– Kimegyek a pezsgőért, talán már lehűlt, a fagyasztóba tettem –
mondta, s a kis asztal és Kovács közé préselte megát. A férfi megragadta a
combját, és lágyan beleharapott a fenekébe. – Egy kicsit erősebben – súgta az
asszony, és megriszálta magát, majd nagyot szökkent, és felkiálltott: – Juj, ez
már fájt… – Kiszaladt a szobából. A férfi nem állt fel, de kitekeredve a fotelben,
nyakát nyújtogatva nézte. Amikor Éva eltűnt az előszobában, hátradőlt. Lábát
kinyújtotta, karját felemelve hatalmasat nyúztózkodott, hogy a csontjai
ropogtak belé. Szája mosolyra húzódott. Lelki szemei előtt a következő félóra
eseméynei peregtek.
A televízió melletti kis asztalkán levő telefon megcsendült. A
doktor éppen fel akart állni, de megismerte a hangot. Azt jelezte, hogy fax
érkezik. Egy pillanatra tétovázott, hogy elolvassa-e.
– Vica, egy fax jött… – kiáltott a nő után.
– Olvasd el… – hallotta az asszony hangját, amit pohárcsengés
kísért. – Na, mi jött?
– Nem tudom, valami angol szöveg, vagy spanyol… nem is tudom.
Azt hiszem, egy cím. Igen, az van alatta, hogy egy ügynökségi levélcím,
Venezuelából…
– Biztosan a férjemnek érkezett – mondta Éva, és megjelent az
ajtóban, egy tálcával, rajta a párás pezsgősüveg, és két hosszúkás pohár.
Letette az asztalra, ügyelt arra, hogy a fenekét mutassa a férfinak, majd nem
törődve azzal, hogy Kovács ujjai a húsába mélyedtek, odalépett a telefonhoz, és
letépte a faxot. El se olvasta, hanem egy dossziét vett elő a telefon alatti
polcról, és beletette. – Itt tartja Gézu az iratait – magyarázta az orvosnak. –
Nagyon precíz, ide teszem, hogy ha hazajön megtalálja…
[
AZ ÜGYNÖKNEK az
idegeire kezdett menni a második gépész. Lelkiismeretes fiatalember volt,
minden délelőtt bejött a hajóra, és amit csak tudott, azt precízen elintézett.
De ez a férfi kezdte kiborítani. Az érkezéskor végig a szalon ajtóban
toporgott, nem győzte kivárni, hogy a hatósági vizsgálat emberei elmenjenek.
Amint kivonult a tiszti szalonból az egyenruhás had, és a parancsnokkal
rátértek volna, hogy a kirakás részleteit megbeszéljék, Kollányi bent termett,
és idegesen kérdezte:
– Hol a levelem, parancsnok úr?
Tárnoki az ügynökhöz fordult, de az megrázta a fejét. – Nem jött
senkinek…
Kollányi elsápadt. Hogyan lehet, hogy nem jött, értetlenkedett,
hiszen idejében elküldte a faxot. Több mint három hét telt el, ma már huszadika
van, és Éva minden bizonnyal azonnal megírta a levelét. Valójában többet is
várt, mert biztos volt benne, hogy az asszony legalább három-négy naponként
felad egyet. És akkor ez a nyikhaj azt állítja, hogy nem jött egy levél se!
– Ez biztos… – kérdezte remegő hangon, és leült a gépész
asztalhoz. Az ügynöknek az a benyomása támadt, hogy nem hajlandó onnan
felkelni, amíg az otthononról várt levelet kézhez nem kapja.
– Hát persze! – vont vállat a fiatalember.
Persze, ennek a férfinak nem fontosak a levelek, morgolódott
Kollányi magában. Rágyújtott, kávét töltött egy vastag falú csészébe, s erősen
szuggerálta a fekete hajú, barna bőrű fiatalembert. Nem volt ez sose tengerész,
ha nem érzi a családdal való kapcsolattartás fontosságát! Biztosan trehányul
figyelte meg. Vagy csak egyszerűen elkerülte a figyelmét.
– Nem lehet, hogy mégis jött, csak átsiklott felette? – kérdezte
idegesen Tárnokit, amikor egy pillanatra megaszakadt a társalgás a szomszédos
asztalnál.
– Géza, most sokkal fontosabb dolgunk van! Ne zavarj, légy
szíves. Megmondta az ügynök, hogy mi a helyzet, és kész! – a parancsnok
elfordult, és megpróbálta a figyelmét az ügynöknek szentelni. Hátában érezte a
gépész fürkésző tekintetét. Kollányi éppen meg akart szólalni, amikor Tárnoki
megfordult, az ajtóra mutatott. – Légy szíves… – mondta halkan.
Na, persze, gondolta Kollányi. Ilyen egyszerű az egész. Ne
zavarj, és ezzel el van minden intézve. Szándékosan zörgött a székével:
csúsztatta a linóleumon, hozzáütötte az asztal lábához. Morogva ment ki,
egyenesen a fedélzetre. Lehet, öreg, hogy neked sokkal fontosabb az a francos
kirakás, de nekem meg kell tudnom, hogy mi van Évával! Számomra ez a
legfontosabb dolog most a világon, mérgelődött magában a második gépész.
Miközben ezen rágódott, azt figyelte, hogy a parton egy ormótlan szerkezetet
akasztottak a hajódaru horogjára. Egy hosszú cső egy motorhoz csatlakozott,
abból egy szállítószalag vezetett a partra. A csövet éppen akkor szúrták bele a
szójalisztbe. Hamarosan elkezdték a kirakást. Egy teherautó érkezett a parton
levő hatalmas tölcsér alá, és a sárgás szójaliszt sűrű porfelhőt kavarva ömleni
kezdett a szállítószalagról. „Vajon mennyi ideig tart a kirakás?”, tépelődött.
Abban bízott, hogy mire végeznek, megérkezik a levele is…
Azóta is, minden nap leste az ügynök érkezését. Hajnal négytől
nyolcig volt szolgálatban, s amint végzett a reggelivel, máris a fedélzetre
ment, hogy lesse, mikor áll meg az ütött kopott Chevrolet a hajólépcső mellett.
Már a bejárat előtt lekapcsolta a fiatalembert. A második kirakási napon még
mosolyogva magyarázta a gépésznek, hogy teljességgel elképzelhetetlen, hogy
tévedne, amikor azt állítja, hogy nem jött levele. Külön fakkokban állnak az
irodában, amint bejön a hajóra, az az első dolga, hogy megnézi.
Kollányi nem hitte el a meséjét. Gondolt egyet, és felment
Tárnokihoz. A parancsnok a szalonjában ült, és a komputerével sakkozott. valami
feladvány megfejtésén törte a fejét. Fogós feladat lehetett, mert a szivarjáról
is elfelejtkezett, kialudva pihent a hatalmas üveg hamutál szélén.
– Mi kéne ha vóna…? – kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna.
Amikor felemelte a fejét, egy rövid „khm” hagyta el a száját. – Ja, te vagy?
Akkor levél kéne, igaz?
– Mit szólnál hozzá barba, ha kimennék az ügynökségre, és
megnézném a leveleket?
Tárnoki tiltakozni akart, de Kollányi tekintetét meglátva
azonnal tudta, hogy ezzel nem megy semmire. – Menj, ha annyira akarod. Gondolom
az ügynök szívesen kivisz…
A fiatalember készséges volt, legalább nem molesztálja ezentúl
ez a marcona képű magyar.
Kollányi nem figyelt arra, hogy mit magyarázott az ügynök, amíg
a városba igyekeztek. A kocsi sebesen haladt, a vezetője a hegytetőre mutatva a
fellegvár történetét magyarázta, s éppen azt ajánlotta, hogy egy fél napos
kirándulást mindenképpen megérne, hogy megnézzék, de aztán elhallgatott. Látta,
hogy utasa gondolatban valahol messze jár…
Igaza volt. A gépész esze Éván járt. Az igaz, hogy megmondta az
asszonynak, hogy nehéz lesz a kapcsolattartás, mert nincs hova levelet kérniük,
de ez most az a kivételes eset volt, amikor idejében megtudták a címet, ezért
lehetetlen, hogy ne írt volna.
A kocsi a városka tengerparti sétánya mellett fékezett. Az
ügynök beterelte a gépészt a légkondicionált irodába, és megmutatta, hogy
tartják a leveleket. Egy fél falat elfoglalt az apró fakkokal teli polc. Egy
kis címkén a hajók nevei voltak, s mögötte a levelek. A gépész végigböngészte a
sorokat. A másodikban találta meg hajója nevét: M/V Clyde. A fakk valóban üres
volt. Véletlenül a mellette levőre pillantott. Egy gyanús, világoszöld
légipostai borítékot látott. Mintha magyar lenne. Megdobbant a szíve. Kikapta a
levelet, a rádiósuknak szólt. Idegesen kimarkolta a többit is. Naná, hogy
mindegyik a Clyde motorosnak volt címezve! Remegő kézzel pergette a színes
borítékokat, de nem találta az övét. Felháborodva ment az ügynökhöz. Szinte
kiabált, és haragosan felelősségre vonta, hogy hogyan lehetnek olyan trehányak,
hogy nem a megfelelő fakkban tarják a hajó postáját.
– Azonnal keressék meg a levelem! Tudom, hogy kaptam, és amilyen
kupleráj van itt, biztosan elrakták valahova!
A fiatalember nem mert feleselni, mert érezte, hogy hibáztak, és
a magyarnak valahol igaza van. Megígérte, hogy utánanéz. Kollányi nem hagyta
magát, és az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy a levelét kereste. Majdnem
sírva indult vissza a hajóra. Hiába volt minden, nem találtak neki címzett
borítékot.
Mint az alvajáró bandukolt a tűző napon. Elment három bár
mellett is, de egyikbe se ült be, hogy a szomját oltsa, pedig már teljesen
kiszáradt a szája. Amikor a posta mellett haladt el, a fejéhez kapott. Ó, én
hülye, gondolta, és bement. Még ha kapott volna is postát, a telefonálást akkor
se hagyhatja ki! Hát még most, ebben a helyzetben! Milyen egyszerű az egész, a
fene egye meg, hogy nem jutott az eszébe előbb! Felhívja Évát, és minden
egyszerre világos lesz, és szép is. Alig várta, hogy az asszony hangját meghallja.
A készülék kicsengett. Közben elővette a cigarettát, és
rágyújtott. Már a harmadik csengetést hallotta. Az órájára pillantott, és amíg
kiszámolta, hogy otthon mennyi lehet az idő, bekapcsolt az üzenetrögzítő.
Ideges lett, mert még nem jött rá, hogy hány óra van otthon, így nem tudta azt
se kiszámolni, hogy mikor hívhatja újra Évát. Végül annyit mondott, hogy később
újra telefonál.
[
GYORSAN elröppent a
három hét. Éva nem is vette észre az idő múlását. Sose gondolta volna, hogy egy
ilyen férfi toppan valaha az életébe. Most madarat lehetett volna fogatni vele.
A nappaliban rendetlenség volt. A szoba közepén nyitott bőrönd hevert, és Éva a
ruháit válogatta. A kétszárnyú szekrény tárva nyitva volt, csak az ő ruháit
tartotta benne. Kollányi öltönyeit egy kartondobozba tette, minek foglalja a
helyet, amíg nincs itthon. Nem kellett sok holmit vinnie, Kovács rendelkezett
így. De a legkedvesebbeket mégis be akarta csomagolni. Kellemes gond volt kiválasztani
a megfelelőket…
A beteglátogatást megismételték másnap is, de a következőn
Évának be kellett menni dolgozni. Kovács doktor nagyon rossz néven vette, hogy
a nő nem szólt előtte, és hiába csöngetett este kilenckor a kapuban, a hosszúra
nyúlt műszak után. Aznap három nehéz műtéte is volt a kórházban, és utána még a
klinikájára is be kellett mennie. Semmi másra nem vágyott jobban, mint Vica ölelő
karjára. És akkor az asszonyt nem találta otthon.
Másnap kora reggel kiugrasztotta a hívással az ágyból, és
alaposan megmosta a nő fejét. Ráparancsolt, hogy maradjon otthon.
– Megtiltod talán, hogy dolgozzam…? – kérdezte Éva.
– Igen! – csengett határozottan Kovács hangja. – Délután
kettőkor nálad leszek, és megbeszéljük a dolgot. Éva nem feküdt vissza, pedig
szúrta szemét az álmosság. Azt próbálta kitalálni, hogy mivel lepi meg a férfi.
Türelmetlenül várta, minduntalan az órájára pillantott. Még nem
tudta, hogy mennyire pontos. Kettőre ígérte, hogy eljön, így háromnegyedkor már
kiszaladt az erkélyre, hogy lesse a férfit. Amikor a kaputelefon csengett,
villámgyorsan ott termett.
– Az ajtó nyitva lesz, de zárd be ám magad után… – mondta
sejtelmesen, és bement a nappaliba. Minden úgy volt elrendezve, ahogyan
eltervezte.
Kovács óvatosan meglökte az ajtót. Valóban nyitva volt.
Belépett, de nem látta Évát.
– Vica, merre vagy? – kérdezte kissé bizonytalanul.
– Itt! – hallotta a nappaliból. – El ne felejtsd becsukni…
A doktor gondosan bezárta az ajtót, s átment az előszobán. Éva a
nappaliban volt. A földre egy vékony takarót terített, rajta hevert meztelenül.
Oldalt feküdt. Egyik lába kinyújtva, a másikat kissé felhúzta. Tökéletes teste
hullámvonala kirajzolódott a sötétzöld pléden. Fejét lefektette, haja
szétterült, s az égővörös hajkorona szinte lángolt.
– Most már olyan a színe, mint eredetileg volt… – mondta az
asszony mosolyogva, és kitárta a karját. A doktor ledobta a csokrot a földre,
és elkezdte az ingét gombolni. Aztán a nyakkendőjéhez kapott, meglazította,
majd kilépett a cipőjéből. Éva lehunyt szempillája alól leste a kapkodó
mozdulatokat. A férfi bajsza idegesen rángatózott, ettől lenevette magát. –
Gyere, Gézu –, mondta halkan, és lehunyta a szemét.
Fél óra múlva Kovács ernyedten feküdt a földön. A takaró egy
csomóban, az asztal alá volt gyűrve. Éva felpattant, megfogta a férfi kezét és
a szófára húzta. Az ölébe bújt, és érzékien símogatta a mellkasát.
– Az én kartonomat felvetted, de mi lesz a tiéddel? – kérdezte.
A férfi felvonta a szemöldökét, és kérdően nézett a nőre. – Majd kérdezem, és
az adatokat ide raktározom – kopogtatta meg a homlokát Éva. Kovács önkéntelenül
is bólintott.
– Neve? – kérdezte nevetve a nő.
– Doktor Kovács Géza, kérem tisztelettel – válaszolt a férfi, és
megsímogatta az asszony mellét.
– Ne próbáld elvonni a figyelmem! Ez most alantas eszköz
alkalmazásának minősül. Címe? – folytatta a kikérdezést.
– Tudod…
– Hogyan… – kérdezte Éva, mint aki nem jól hall.
– A klinikán lakom. A legfelső emeleten van a lakásom.
– Ja, az más – gondolta Éva. Ez megmagyarázza, hogy miért volt
sötét a három ablak… – És miért nem akartál felvinni oda?
– Hát hagytad? Azt mondtad, hogy etikátlan vagyok, így a
lakásommal már elő se mertem hozakodni.
– Fogadjunk, hogy arra gondoltál, hogy ide könnyeben feljutsz…
– Nyertél. És én is… mert most már itt vagyok.
– Ez igaz, de nem akkor amikor te akartad, hanem amikor én.
Családi állapota? – kérdezte Éva, és érezte, hogy egy picike gombóc van a
torkában.
– Este nálad voltam, most délután itt vagyok, akarod, hogy
holnap reggel eljöjjek? Amikor akarod itt vagyok…
– Ez nagyon is rendben van, de mégse válasz a kérdésemre.
– Egy nős ember megtehetné?
– Nem nagyon tudom elképzelni.
– Akkor mi a felelet? – kérdezte a férfi, s elgondolkozva nézett
az asszonyra. Hirtelen felemelkedett. Átmászott Éván, közben alaposan
megfogdosta, hogy szinte fájt a nőnek. A könyvespolcról elvett egy papírt,
tollat keresett, s ráírt valamit. Ott hagyta, és visszaült az asszony mellé.
Megfogta a kezét.
– Vica, mondj egy dátumot, ha lehet ne túlságosan távolit.
– Miért? – kérdezte kíváncsian az asszony.
– Csak, ne kérdezősködj, mondd!
– Jó, huszadika, megfelel?
– Ha neked igen, nekem is… Most menj oda, és olvasd el, hogy mit
írtam a papírra. Ha ezt egy nős ember meg tudja csinálni, akkor megeszem a
kalapom.
Éva fekelt, és lassan odament a polchoz. Tétova mozdulattal
nyúlt a lapért. Ránézett a férfira. Az kerekre nyitott szemmel mosolygott rá. –
Na, olvasd már el – noszogatta. A nő szétnyitotta a lapot, és belepillantott.
Egy pillanatra megkövülten bámult rá. Egyszerűen nem hitt a szemének.
– Nos, Vica, ha nős vagyok, akkor lehetséges ez? – kérdezte
Kovács.
– Nem, nem hiszem… – dadogta Éva. – Ez valóban komoly? –
kérdezte, mert nem mert hinni a szemének. Hallani akarta, amit leírva látott.
Mert a lapon az volt, hogy amelyik napot megjelöli, aznap indulnak két hétre
nyaralni Nizzába, feltéve, ha Éva hajlandő elfogadni a férfi meghívását.
Elindult a férfihoz. Közben jachtokat látott a verőfényes tengerparton, hófehér
ruhás picérek sürgölődtek körülötte, látta magát estélyi ruhában a Kaszinóban,
ékszerek csillogtak lelki szemei előtt, elegéns éttermekben látta magát.
Csillogó szemmel állt meg a szófa előtt. Lassan leült a szélére, és megcsókolta
a férfit.
Kovács betartotta a szavát. Éva tudta, hogy az időpontot ő
választotta, s az onnan számított két hét csak az övé. Kovács semmiképpen nem
lehet nős. Hogyan tehetné meg egy asszony mellett, hogy ennyi időre
elszabaduljon, ráadásul, akkor, amikor Éva akarja?
Napokon keresztül tervezgették az utat. Éva választott a három
szóba jöhető szálloda közül. Sokáig tépelődött, hogy kocsival menjenek-e vagy
repülővel, végül a gép mellett döntött, mert még sose repült, annak ellenére,
hogy nagyon félt a légi utazástól.
Az új ruhájába bújt, amit az előző napon kapott. Türelmetlenül
várakozott. Amikor meghallotta Kovács doktor hangját az utcáról, szinte repült
az erkélyhez.
– Vica! Mi lesz már? Indulnunk kell… – harsogott a férfi a
Mercedes mellett.
– Máris rohanok! – kiáltotta Éva. Felkapta a kis bőröndjét, és
sietve zárta be a lakást. A lépcsőházból még hallotta, hogy cseng a telefon.
Egy pillanatra megtorpant. Vajon ki keresheti? Kati barátnője nyaralni ment,
semmi fontos mondanivalója nem lehet, Csontos a bárból említette, hogy
felhívja, de nem mondta biztosra. Az anyja nem szokta hívni. Legyintett. –
Mondd rá az üzenetrögzítőre, akárki vagy… – gondolta, és leszaladt a lépcsőn.
Második rész
Kollányi mérgesen
ment a kocsihoz. Az ügynökségi fullajtár meghökkenve nézett rá. Hogy lehet, hogy
valaki megérkezik az Államokba, és nem repes a boldogságtól?
– Nem tudtam beszélni a feleségemmel… – adta meg a magyarázatot,
és a fiatalember ettől megnyugodott. Az más. Nem érte csorba a csillagos-sávos
nemzeti öntudatát. Még pár vígasztaló szót is dünnyögött, de olyan borzalmas
tájszólásban, hogy a tengerész egy kukkot se értett belőle.
Kollányi hiába próbálkozott Memphisből, hiába várakoztatta meg
az ügynököt New Orleans-ban a reptéren, Éva nem vette fel a kagylót. Vajon mi
történhetett? Ez a kérdés foglalkoztatta, másra nem is igen tudott figyelni. A
hajón is egykedvűen válaszolgatott a szokásos kérdésekre. Igaz, késő éjjel
érkezett, ennek tudták be a rossz kedvét. Amíg kicsomagolt ezen rágódott. Csak
nem esett baja az asszonynak?
Gyorsan lezuhanyozott, és ágyba bújt. Holnap sok dolga lesz…
A kerek kabinablakon át a csillagokat bámulta. A Szíriusz volt a
legfényesebb. Úgy ragyogott, mint Éva szeme az első találkozásuk alkalmával.
Kollányi alaposan felkészült rá. Kidolgozott egy taktikát, összeállította a
kérdéseket, amiken keresztül hamar megismerheti az ismeretlen nőt.
A megismerkedés minden várakozást felülmúlt. Amikor távolról
megpillantotta a lányt, heves szívdobogás jött rá. Mintha Jolánt látná… De
hiszen az lehetetlen, győzködte magát. Az első felesége három éve halott volt.
Most itt ez a lány, és meg kellett vallania magának, hogy sokkal csinosabb,
mint Jolán volt. Ilyen klassz nőt el se mert képzelni magának. Éva alacsonyabb
volt nála, és nagy mellű, Kollányi gyengéje a nagy keblek voltak, és milyen
csodálatos, mélytűzű szemekkel nézett rá a lány, amikor kezet csókolt! Igaz,
először nem akarta engedni, még azt is mondta, hogy „na, ne marhuljon!”. A
virágnak nagyon örült. Márpedig aki a virágot szereti… és a közmondások
általában bölcs, népi megfigyeléseken alapulnak! Egy kisebb, de kedves presszóban
találkoztak, ahol sikerült egy meghitt sarkot kiválasztani maguknak.
– Parancsoljon, foglaljon helyet Éva… – mondta, és a lánnyal
szemben ő is leült. Kissé zavarban volt, és ezt úgy igyekezett palástolni, hogy
nem hagyta szóhoz jutni a másikat. Konyakot rendelt.
– Most egy meglehetősen fontos beszélgetés előtt álunk – kezdte,
és a zsebéből előhúzott egy papírlapot. – Azt hiszem, hogy a legfontosabb, hogy
mindkettőnk érdekében megbeszéljük az alapvető kérdéseket. – Lesütötte a
szemét, mert zavarta, ahogy Éva nagy, csodálkozó szemekkel bámulta. Érezte,
hogy a lány teljesen természetesen viselkedik, és ez feszélyezte. – Nyilvánvaló
– folytatta –, hogy mindketten azért vagyunk itt, mert társat keresünk, lehetőleg
egy életre. Családot akarunk alapítani… Meg kell ismernünk egymás véleményét
bizonyos kérdésekben. – Éva bólintott.
– Úgy bizony! – mondta, és kedvesen mosolygott.
– De tudja, hogy van az, ha két ember beszélget… Az egyik
elmondja amit gondol, és ezzel máris befolyásolja a másikat.
– Az baj? – kottyantott közbe a lány, és hátradőlt a székén.
Mellére ráfeszült a világos piros selyemblúz. Kollányi meg mert volna esküdni,
hogy nem visel melltartót. Éva oldalt fordult, a pici asztalka mellett
kényelmetlen volt az ülés. Formás lábát keresztbe rakta, fekete miniszoknyája
felcsúszott a combján. Nem igazította meg, hanem rákönyökölt az asztalra, és
gonoszkodó tekintettel nézett Kollányira.
– Tulajdonképpen nem baj, de így már nem az eredeti véleményét
mondja… Ezért arra gondoltam – mondta, és igyekezett nem nézni a nőre, mert
érezte, hogy feltett szándéka, hogy zavarba ejtse –, hogy felteszek néhány
kérdést, és amikor ezekről elmondta, hogy mit gondol, akkor utána én
felolvasom… aaa… sajátomat… – Éva megnyalta a szája szélét, és kissé
bandzsított. – …ami azelőtt született, hogy meghallgattam volna aaa… maga…
véleményét. Így őszinte választ kapok én is… – Istenem, milyen csinos,
gondolta, amikor Éva úgy dőlt az asztalnak, hogy mindkét melle a lapon pihent
–, …és maga is ugyanarra a kérdésre. Remélem egyetért? – A lány olyan hevesen
bólogatott, mint egy karámból szabadult kiscsikó. Koromfekete hajkoronája
szinte szárnyra kapott, és körbecirógatta karcsú nyakát. A férfi nem vette észre,
hogy a lány bohóckodik. – Nos… – Kollányi elővette a papírt, és belenézett. –
Nos… az első kérdés, hogyan gondolkodik a családi életről? És persze a gyermekről?
És aaa…
A lány reagálása egyszerűen fantasztikus volt. Kollányi abban a
pillanatban tudta, hogy szimpatikus Évának. Az igaz ugyan, hogy elbohóckodta a
kérdés megválaszolását, de ezt úgy tette, hogy azzal elárulta magát. Mert
nyilván nem véletlenül választotta azt a témát…
Amíg Kollányi az utolsó mondatokkal kínlódott, a lány az
asztalon könyökölt, és állát az öklén pihentette. Hirtelen megszólalt.
– Álljon meg a menet, Gézu. Ez így lesz mindig? Magázódunk majd
a nászéjszakán is? Tudod, hogyan képzelem el? – váltott tegezésre. – Majd
előveszel egy papírt, és a pontról pontra végigmegyünk rajta. Valahogy így:
Egy. Kedves Éva, legyen oly kedves levenni a ruháját. Rittyentős cucc a földön,
kipipálva. Kettő: talán ha kérhetem, a bugyijától is megszabadulna… Bugyingó
az asztalon, kipipálva. Három: most
tárgyaljuk meg, hogy előről, vagy hátulról… Tótágast! Kipipálva. Négy: akkor
lenne olyan kedves kézen állni? – A lány nagyon kedvesen elnevette magát, és
Kollányi kénytelen volt elismerni, hogy valahol igaza van. – Tudod, mit? – folytatta
a nő. – Most megisszuk a pertut, és utána dumálunk egy jót. Azt a vacakot pedig
tedd el. Nincs rá semmi szükség! – mutatott a papírra.
A férfi örömmel beleegyezett. Újabb konyakot hozatott, és
koccintottak. Éva puszit is kért, mert a pertu iváshoz az is hozzátartozik.
Hogy, hogy nem, a lány szájon csókolta, és Kollányi ebből is láthatta, hogy
tökéletesen megnyerte a tetszését. A férfi elmondta, hogy szerinte milyen az
ideális feleség. Észre se vette, de előző feleségét írta le. Olyan asszonyra
vágyik, mondta, aki összetartja a családot, meleg fészekké teszi a rideg
lakást. Valahol azt olvasta, hogy az ilyen feleséget tyúkanyó típusnak hívják.
Nos, ilyen az ideális asszony, fejtette ki. A lány erre elkezdett kotkodácsolni
és csapkodni a karjával, és Kollányi megint csak zavarba jött. Aztán elnevette
magát, mert Évának a bohóckodás rettentő jól állt.
Később csak-csak sikerült úgy irányítani a beszélgetést, hogy
rákérdezett, hogy mit szólna Éva egy gyerekhez? A lány egy pillanatig
gondolkodott, majd úgy válaszolt.
– Olyan gyönyörű barna szeme lenne, mint neked… – mondta, és
Kollányi tudta, hogy Éva alapjávan véve mély érzésű, komoly nő, aki a
boldogságot keresi, a családi fészek melegére vágyik. És emellett vidám az
alaptermészete. És a férfi beszélt, csak beszélt, s azt ecsetelte, hogy milyen
felemelő érzés az, ha van valaki a gyerekszobában, akiért dolgozni kell, akit
fel kell nevelni, felelősséget kell vállalni a csöppségért…
És Éva, ez a nagyszerű lány, ugyanígy érez. Természetesen
beleegyezett, hogy szüljön, s ezt ugyanolyan mókásan fogalmazta meg, mint
amikor leállította az előre megfogalmazott beszédét:
– Akkor, Gézu, ezt megdumáltuk…
– Tudod Éva – magyarázott Kollányi – nekem nagyon fontos a
gyerek. Ha nem mondtam volna, özvegy vagyok. A feleségem akkor temettem el,
amikor megszülte a második gyereket. Az is halvaszülés volt, mint az előző… –
Aférfi lehajtotta a fejét, és Éva gyengéden megsímogatta.
– Akkor érthető…
– Mi?
– Hát az, hogy annyira odavagy egy kölökért… Tudod eddig azt
hittem, hogy csak a csajok vannak besózva, hogy minél előbb szüljenek. Eleinte
furcsa volt, hogy mindenáron erről akartál beszélni. Így persze más… Borzalmas
lehetett…
Ettől kezdve a lány kevesebbet bohóckodott. Észre se vették,
hogy elszaladt az idő. Este tíz is elmúlt, amikor indulni készültek. Éva kérdő
tekintettel nézett rá.
– Valami baj van? – kérdezte a férfi.
– Hozzám nem mehetünk – mondta a lány. – Tudod, a barátnőm, Kati
otthon van. Minden valószínűség szerint. És igen nagy az esélye, hogy nem
egyedül…
– És… – kérdezte Kollányi. Éva megállt, és csodálkozva nézett
rá.
– Felnőttek vagyunk, vagy nem?
– Iiigen… – húzta el a választ, mert nem értette, mire akarja a
lány rávezetni.
– Akkor mi a hézag? Vagy ellene vagy a szexnek?
– Ja! Á, dehogy… – mondta a férfi. Ilyen gyors sikerre nem
számított. De úgy látszik, valami ellenálhatatlan vonzereje van, aminek nem tud
a lány ellenállni. Hát persze, fel kell vinni magához.
– Tudod, Éva, az a helyzet, hogy nem vagyok egy kimondott
férfiszépség… Nem rólam mintázták a Dávid szobrot… – mondta félszegen, és
oldalt sandított, hogy mit szól hozzá a lány. Ez volt a megrözött félelme, hogy
kissé beesett mellkasa, és szerinte túlzottan sovány termete taszítja a nőket.
Éva elnevette magát. – Nekem nem is egy
szoborra van szükségem! És tudod, van egy hatalmas előnyöd azzal a Dáviddal
szemben!
– Micsoda? – nyitotta kerekre Kollányi a szemét.
– Az, hogy annak aztán birizgálhatom órákon keresztül, akkor se
áll fel! – nevetett a lány, és belekarolt. – Na, gyerünk, Gézu, biztosíthatlak,
hogy nem fáj majd…
[
A DOKTOR kiugrott a
kocsiból, és rászólt Évára.
– Vica, maradj nyugton, hozok egy kerekes széket.
– Nincs rá semmi szükség… – akart az asszony ellenkezni, de a
doktor már el is tűnt, így csak hátradőlt az ülésen és érdeklődve nézte az
épület modern bejáratát. Arra számított, hogy egy kórházba viszi Kovács, de egy
századelőn épült pasaréti villa előtt álltak meg. Hát jobb, mint egy zsúfolt
SZTK, gondolta. A bejárathoz vezető keskeny járda egy széles lépcsősor mellett
húzódott. A lépcsősort kőkorlát szegélyezte, és egy félköríves teraszra vitt
fel. A teraszra széles, üvegezett ajtó nyílt. Sötétítő függöny takarta, de
mögötte világos volt. A villa emeletes volt, a tetőterét is beépítették. Az
utcára három, modern billenőablak nyílott. Ha ott is kórtermek vannak, akkor
üresek még, mert sötét volt mindegyik mögött. Az biztosan új rész, mert bár
stílusa nem ütött el a régi épülettől, azt Éva is észrevette, hogy nemrégen
készülhetett el. A kapun egy kis réztábla csillogott, mellette egy zománcozott
nagyobb, fehér alapja visszaverte az utcai lámpák fényét. Elolvasni nem tudta,
hogy mi van ráírva.
– Na, már itt is vagyok… – tolta a gurulószéket a Mercedes
ajtajához Kovács. – Amíg meg nem röntgeneztük, nem szabad hetvenkedni. Addig
úgy kell kezelni, mintha súlyos lenne az állapotod – magyarázta, és Éva hóna
alá nyúlva kisegítette az ülésről.
– És remek alkalom egy kis fogdosásra… – fejtette le Kovács
kezét a melléről.
– Csak megpróbálok okosan viselkedni… – vigyorgott a férfi, és
hegyes bajsza hetykén villogott a lámpafényben. Bezárta az autót, és
bekormányozta a széket Évával a kapun. Elmentek a terasz mellett, az út
lejtett, és a nő megfigyelte, hogy az épület három szintes volt. Illetve négy,
ha a tetőteret is hozzá vesszük. Az előcsarnok az alagsorban volt. Az ajtó
mellett csillogó tábla, sokkal nagyobb, mint a kapu melletti. A nő csak egy
pillantást tudott vetni a réztáblára. Az udvaron két gépkocsi parkolt. Ha
betegé, akkor pénzesek, ha orvosé, akkor jól kereshet, gondolta a nő.
Valamilyen magánklinika volt. A villa kívül megtartotta eredeti formáját, de
belül teljesen átalakították. A falat halványkék színű tapéta borította, a
recepciós pult sötét és világoskék volt, csillogő acélkeretes tükör volt
mögötte. A másik falon egy modern festmény. A pult mindkét végében egy-egy
munkahely, erre utalt a háttal álló komputer képernyője. A szék kereke sötétkék
szőnyegbe süppedt. Egy ülőgarnitúra is volt az előtérben, de üresen árválkodtak
a vajszínű bőrhuzatos fotelek. Az üveg asztalon mindenféle, színes borítójú
folyóirat hevert, körbevéve egy lapos vázát, amiben száraz növényekből
készített, ízléses virágkompozíció volt.
– Professzor úr, a röntgent előkészítettük… – mondta a hallban
lévő pult mögött álló csinos, jól öltözött, középkorú asszony. Ránézett Évára,
pillantása együttérző volt. Az asszony gondolatban elmosolyodott. Vajon milyen
rémtörténettel traktálhatta a doki?
– Köszönöm, Helga. Magam csinálom meg… – mondta Kovács doktor,
és megállás nélkül haladtak el a félköríves recepció előtt.
– Gézu, te professzor vagy? – szaladt ki a csodálkozás Éva
száján.
– Nem kell komolyan venni, amit mondanak – hadarta a férfi, és
begurította a nőt egy liftbe. – Csak hízelegnek. Mint a klinika tulajdonosának,
úgy gondolják, kijár a professzori cím.
Egy halványkékre festett, kétszárnyú ajtó előtt megálltak. A
férfi kitárta, és betolta a székkel Évát.
– Hát nem egy kimondott szegénykórház… – sóhajtott Éva, amikor
körülnézett. Kovács doktor nem hallotta meg. Egy műszeres pulthoz lépett,
matatott rajta, közben odaszolt a nőnek:
– Vedd le a ruhád…
– Azt hittem, segítesz majd, mint a súlyos betegeknek szokás –
vigyorgott a fiatalasszony, és leügyeskedte a hátán a zippzárat, majd kibújt a
ruhából. Odasétált az íróasztalhoz, szemüvegét letette a sarkára. Ringó
léptekkel ment vissza, s felült a ropogós lepedővel leterített ágy szélére. A
doktor mohó tekintettel nézte a majdnem meztelen fiatalasszonyt. A fekete
melltartóból majd kibuggyant a keble, és a picike bugyi szinte semmit se
takart. A fenekéből mindenesetre mindent megmutatott… A férfi felfektette a
röntgenágyra, beállította, és visszament a pulthoz. Elkészítette a
felvételeket, a lemezeket átvitte valahova, s szinte azonnyomban visszajött.
Éva felült az ágy szélére. Kovács a fémvázas íróasztal mögé telepedett.
– Felveszem az adataidat, Vica… – mondta. – Név?
– Kollányiné, Szekeres Éva.
– Nem gondoltam, hogy férjnél vagy – mondta a doki, és Éva kis
megelégedést érzett a hangjából. Megkérdezte a címét. A nő bemondta.
– Szép, három szobás lakás – tette hozzá, maga se tudta, hogy
miért. Ezzel biztosan nem villoghat Kovács előtt. Talán azt akarta, hogy tudja
a doki, hogy azért nem egy tök csóró, kis senki.
– Mi a férjed foglalkozása? – kérdezte a férfi, és a fekete
arany színű golyóstollat a szájába vette. Szaporán rezegtette, a toll
hozzákoccant egészséges fogsorához, halk pattogó hangot adott.
– Tengerész, ó szívem tengerésze… – dúdolta a nő válaszképpen,
majd kissé éles hangon megkérdezte: – Ez minek kell, mi…?
– Fel szoktuk venni a legközelebbi hozzátartozók adatait is –
rögtönzött Kovács. – Őt kísérted ki a géphez?
Éva bólintott. – Ki mást? Hat hónapra ment el… Amerikában száll
hajóra.
– Akkor még véletlenül se fordulhat elő, hogy váratlanul
hazajön, igaz? – nevetett a férfi.
– Hát ez valóban nem… – válaszolt az asszony, és háta mögött
megfogva az ágy szélét, hátradőlt. Megrázta fekete sörényét, és egy kicsit
kihúzta magát. Lábát keresztbe tette, combja eltakarta a pirinyó bugyiját, úgy
tetszett, hogy csak a melltartó van rajta.
Egy asszisztensnő behozta a felvételeket. Kovács egy üvegfal
mögött felkapcsolta a villanyt, felcsíptette a képeket, és gondosan
megvizsgálta. Aztán a nőhöz ment.
– Feküdj vissza – mondta. – A felvételen semmi se látszik, ami
aggodalomra adhatna okot. – Megfogta Éva lábfejét, tenyerét a hasára tette.
Felemelte a lábát. – Fáj?
Az asszony megrázta a fejét.
– Húzd fel, mindkettőt egymás mellett – az orvos segített. Éva megtette.
– Rendben? – kérdezte Kovács. A nő bólintott. A férfi ekkor megfogta mindkét
térdét, és határozott, erős mozdulattal oldalirányban szétnyitotta, teljesen az
ágyhoz feszítette a combját.
– Semmi – mondta az asszony.
A doktor tenyerét lassan a nő combjára kezdte csúsztatni. Lágyan
simogatott, ujja érzékien cirógatta a lágy bőrt. Mielőtt a combja tövéhez ért
volna, Éva erőteljes mozdulattal összecsapta a lábát, és hirtelen felült.
Térdét átkarolta, állát rátette. Rákacsintott a fancsali képet vágó orvosra.
– Ez már másfajta vizsgálat, doktor úr. Azt hiszem, nem fér
össze az orvosi etikával. – Felemelte a fejét, kihívóan Kovács szemébe
nevetett. – Mentőt hívsz, vagy hazaviszel? – kivárt egy kicsit, majd
hozzátette, mókásan aggódó képet vágva: – tekintettel az igen súlyos állapotomra…
Kovács készségesnek bizonyult, és hamarosan újra a Mercedes
kényelmes ülésébe süppedt a nő. Röviden elmagyarázta, hogy merre menjenek.
– Tudod, hogy nem volt még ilyen szép páciensem…? – kérdezte a
férfi. Éva elmosolyodott, és közben a férfi kezét nézte.
– Készséggel elhiszem, még akkor is, ha hazudsz, Gézu. Azért,
mert olyan kedvesen teszed…
– Gyönyörű vagy, mint egy Barbie baba…
– Az nem ilyen nagy mellű…
– Akkor át kell tervezni. Téged kell megtenni modellnek…
Éva nem válaszolt. Ahogy a doktor kiejtette a baba szót,
bevillant egy kép:
Kollányival ült a presszóban a megismerkedésük estéjén. A férfi
nagyon kedves volt. Nem, nem ez a jó szó. Olyan nagy mamlaszként viselkedett,
és ez jól állt neki. Éva érezte, hogy nem szerepet játszik a „kedves hirdető”.
Nagyon mókás volt, hogy mennyire igyekezett megismerni Éva véleményét a
gyerekkel kapcsolatban. Ezt előszőr furcsállta, mert úgy gondolta, hogy a gyerek
csak a nőknél szokott központi kérdés lenni. De miért ne lehetne egy
harmincnyolc éves férfinek is vágya, hogy maga körül láthassa a totyogó
trónörököst… Főleg azok után, hogy Gézu elmondta, hogyan végződött az előző
házassága. Akkor megsajnálta a férfit. Két halva szülés elég ahhoz, hogy egy
férfi is becsavarodjon azért, hogy végre gyereke lehessen… De valahogyan nem
tudta fellelkesíteni a gondolat, hogy belátható időn belül szüljön. Na, még
csak az kéne, gondolta akkor, és nem tudta, hogy mit is válaszoljon. Nem akart
hazudni, és azt se akarta, hogy a férfi lelombozódjon. Ezért hirtelen
rögtönzéssel azt mondta, hogy olyan barna lesz a szeme a kölyöknek, mint
Kollánynak. Végül is ezzel semmit se mondott, amit később a fejéhez vághatna,
gondolta.
Sokat beszélt azon az estén a férje. Álmodozott. Már kettejük
közös jövőjét tervezgette. Éva nem értette, hogy honnan ez a magabiztosság a
férfiban? És minduntalan visszatért a gyerekre. A végén Éva azon vette észre
magát, hogy időnként egy hullámhosszon vannak. Csak nehogy a hasamba dumáljon
egy kölyköt… gondolta, és erre az ötletre elmosolyodott. Elképzelte, hogy valóban,
mi lenne, ha szülne? Lenne egy pici kis majom, aki rá lenne utalva. A szájába
adná a mellét. Milyen érzés lehet, ha nem egy férfi, hanem egy magatehetetlen
vakarcs cumizza?
Figyelte Kollányit ahogy beszélt, s mintegy öntudatlanul,
rávágta:
– Akkor, Gézu, ezt megdumáltuk…
A férfinek fülig szaladt a szája. Éva nem értette, hogy minek
örül annyira, de nem akarta elvenni a jó kedvét. Alapjában véve szimpatikus
volt. Talán az volt benne az igazán vonzó, hogy teljesen különbözött azoktól a
férfiaktól, akikkel Éva eddig kapcsolatba került. Ha összehasonlítja a Vári
Lacival, aki a Don Juan ajtónállója, kidobólegénye volt, akkor mindenképpen
igaz az előbbi megállapítása. Remélte, hogy Kollányi nem rúgja ki olyan hamar,
mint Vári. Bár egy feleséget nem olyan könnyű, mint egy barátnőt…
A Mercedes megállt a ház előtt. Kovács doktor kisegítette Évát,
és belékarolt, úgy indultak a kapuhoz. Amíg a nő liftre várakozott a sötét
lépcsőházban, hangosan kacagott. Még sose látott olyan elfancsalodott
férfiarcot, mint az orvosét, aki mindenáron fel akarta kísérni. Ugyanis Kovács
legnagyobb megrökönyédére hoppon maradt.
– Annyira nem vészes a helyzet, Gézu, hogy sürgős ellátást
igényelne – mondta vidáman, és kinyitotta a kaput.
– Egy-két napig jó lenne ha pihentetnéd, Vica – ajánlotta bús
képpel a férfi.
– Ha meglátogatsz, akkor lehet, hogy ágyban maradok… –
válaszolta. – Akkor talán van még annyira súlyos az állapotom… – mondta, és
hiába tartotta a férfi a száját, a búcsupuszit az orrára kapta. Kovács nem adta
fel egykönnyen. Ám Éva bezárta a nyomakodni próbáló férfi orra előtt az ajtót.
Bent visszafordult, orrát az üveghez nyomta, és úgy mondta a sóvárogva bámuló
férfinak:
– Aki okos, az sok mindent elérhet…
[
A GÉPÜZEMVEZETŐ a
szófán hevert amikor Kollányi benyitott. A hatalmas termetű, pocakos férfi
félmeztelenül volt, szőrős mellkasát vakargatta, és orra hegyére csúszott
szemüveggel olvasott. Felnézett, majd nehézkes mozdulattal felkászálódott.
– Meleg van – mondta. – Nem kaptunk alkatrészt ahhoz a francos
légkondihoz. Mi járatban, Gézám? Egyébként köszönöm a leveleket. Foglalj
helyet… – mutatott a rozoga lábú vendégfotelre az íróasztal mellett.
Kollányi jó rakat levelet hozott a hajóra, első dolga volt
átadni az ügyeletes matróznak, hogy ossza szét. A főnökének is volt közöttük
kettő.
– Nem tudom, mi lehet az asszonnyal – vágott a mondókája
közepébe a második gépész, miközben kiegyensúlyozta a fotel billegését. A
gépüzemvezető felkapta a fejét. Kissé csodálkozva kérdezte.
– Mi a fenyő… megnősültél?
– Ja, nem is tudtad? Igen, két hónapja. És hiába hívtam Évát
mindhárom reptérről, nem vette fel a kagylót. Biztosan valami baja esett
szegénynek, amíg hazament onnan az isten háta mögül… Nagyon ideges vagyok,
Rézbandi – mondta, és a főnökének ezt nek kellett túlzottan bizonygatnia.
Rézbandinak hívták maguk között Rezes Endrét a hajó első gépészét. – Ki kéne
mennem, felhívni az asszonyt.
– Hát az nehéz lesz Géza. Ugyanis nem állunk part mellé.
Egyelőre horgonyon várjuk az uszályokat… na, nézzük, mit lehetne tenni? – a
főgépész felállt, és mackós léptekkel kezdett fel-alá járkálni a kabinban.
Szőrös hasa minden lépésnél megremegett. – Van faxod otthon? – Kollányi
bólintott. – Akkor add meg a venezuelai ügynökség címét az asszonynak, és
megírja, hogy mi az ábra. Nem?
– De addig kevés az idő, nem ér ide levél…
– Nem ám, a jó büdös francokat! – horkant fel Rézbandi. – Árad a
Mississippi. Az uszályok fent rekedtek. Legalább hat nap, amíg leérnek Nolába (New
Orleans-ról beszél). Még mi is két napot megyünk a berakó helyig. Az már
nyolc. Onnan, fentről, több mint hét nap a menet Puerto Cabellóba. Legalább tíz
napig tart a kirakás. Ha addig nem ér oda az asszony levele, kismiska legyek! –
fejezte be az előadást. – És most Gézám, iszunk a nagy eseményre!
– Jó… – egyezett bele Kollányi. – Átszaladok a kabinomba, van
néhány fényképem, megmutatom az asszonyt, jó?
– El is várom…
Kollányi kisietett. Három albumot vett ki a fiókból.
Szenvedélyes fotós volt. Minden képet – az esküvőin kívül, amit hivatásos
fényképész csinált – saját maga készítette. A negyedik albumot a fiókban
hagyta, még kulcsra is zárta. Mire visszatért főnöke kabinjába, a teljes
géptiszti állomány ott volt.
– Nahát, Géza, hát bekötötték a fejed? – ölelgette Sárosi Jóska, a harmadik géptiszt. Vele már vagy
négyszer hajózott, jó barátok voltak.
– Az ifjú pár egészségére! – emelte meg a whiskyvel jó félig
levő poharat Foltos Zoltán a negyedik gépész. A fiatalember rávigyorgott
Kollányira, és összeütötték a poharukat.
Koccintgattak, beszélgettek, megnézték a képeket. Mindenki,
kivétel nélkül, dícsérte Évát.
– Aranyapám, csuda klassz nő!
– Szemrevaló, helyre fehércseléd – mondta Sárosi, akinek eléggé
archaikus jelzői voltak a női nemet illetően.
Nemsokára a parancsnok is belépett. Tárnoki János jó ötvenes, ősz
férfi volt. Strandpapucsban volt, ez nem illett keki színű, egyenruha szabású
ingéhez, és nadrjágjához. Szájában szivar lógott. Kezében negyedrét hajtott
papírlapot szorongatott.
– Hallom, Géza, újra rászántad magad a nősülésre. Jól tetted… –
mondta, és átadta a papírt. – Itt az ügynökség címe. Szerencséd van, mert most
idejében megtudtuk. Máskor csak az érkezés előtt adják meg… – magyarázta.
Amikor kettesben maradt Rézbandival, még egyszer koccintottak.
– Tudod, főnök, nagyon szerencsés vagyok. Nem mindenki mondhatja
el magáról, hogy ilyen felesége van. Éva egyszerűen csodálatos asszony. Nem
tudom másképp jellemezni. Mindenben kikéri a véleményemet, meghallgatja a
tanácsaimat. Azt hiszem, most is ennek az áldozata lettem. Talán nem kellett
volna azt mondanom, hogy metróval menjen haza. Taxival baj nélkül, és hamarabb
otthon lett volna… A közbiztonság nem a legjobb, és egy ilyen csinos asszony
mindenféle molesztálásnak ki van téve, igazam van? – Rézbandi csak hümmögött.
– Tudod, nagyon hamar kiismertük egymást.
Szinte pillanatok alatt kiderült, hogy pontosan azok a tulajdonságok vannak meg
benne, amit mindig is kerestem. Nem kell ám közhírré tenni, de hirdetés útján
találtam rá. Na, nem mintha szégyellném, de akkor is, ki tudja, hogy mások mit
mondanának? Ennek megvan az az előnye, hogy hogy célirányosan lehet megismerni
egymást. Már az első találkozásnál tudjuk, hogy a másik mit akar, és rögtön a
mindkettőnket érdeklő, fontos kérdéseket beszélhetjük meg. Egy éjszakai
lokálban dolgozott, és menekülni akart szegény onnan. Nem könnyű ám egy lány
helyzete, ha munkát keres. Ami van, azt el kell vállalni. Így került a Don Juan
bárba. De nem szereti azt a munkát, illetve azt, hogy állandóan molesztálják.
Tudod, egy ilyen szép nőn mindenkinek megakad a szeme. Egyelőre ott dolgozik,
mert azt meg kell mondani, hogy nem keres rosszul. Így nincs is igazán szüksége
arra a pénzre, ami hazamegy. De ha meglesz a pici, akkor abbahagyja, és csak a
neveléssel törődik majd. Alig várja szegény, hogy szüljön. Remélem, teherben van…
Bizonyosság még nincs… – tárta szét a karját Kollányi. – Először nagyot nézett,
amikor elmondtam, hogy milyen körülmények között hajózunk –, folytatta a beszámolót
a második gépész. – Képzeld azt hitte, hogy személyhajón vagyunk, és egész nap
fehér egyenruhában flangálunk az utasok között.
– Jól is néznénk ki… – nevetett a főnöke.
– Már esküvő előtt hozzám költözött Éva – folytatta Kollányi. –
Nagyon jól beosztottuk az időnket. Tudod, este nyolctól dolgozott hajnali
négyig. Amint elment a munkába, én rendbe hoztam a lakást, tettem vettem.
Olyankor hívtam elő a képeimet… Általában délig aludt, azalatt bevásároltam,
megfőztem az ebédet. Délutánonként mindig elmentünk valahova. Sokat sétáltunk a
Margit-szigeten. Éva nagyon szereti a természetet, ezért a Budai hegyeket is
bebarangoltuk. Főzni is tanítom. Mikor eljöttem, már vagy négy féle ételt el
tudott készíteni. És elég jól. – Kollányi az órájára nézett. – Na, de nem is
tartalak fel tovább. Leadom a faxot a rádiósnak… Szevasz, jó éjszakát!
– Szevasz, Gézám… – búcsúzott el Rézbandi, és elgondolkozva
nézte Kollányit, amíg be nem csukta az ajtót.
Első rész
NAGYSZÉKELY ISTVÁN:
Jin és Jang
[
Kollányi Géza boldog volt. Úgy érezte, ezt az érzést
mindenkivel meg kell osztani. Repülni szeretett volna, átölelni a világot, a
szélbe akarta kiáltani: Éva, szeretlek! Természetesen, olyan boldogság, mint
Kollányi Gézáé, eddig még nem létezett. Ez csak az övé, illetve kettejüké. A
világmindenség gazdagabb lett, mert egy minőségileg új kapcsolat jött létre.
Géza és Éva.
Egy tökéletesen összeillő pár. Ahogy a jin és a jang
összesímulnak, harmonikus egységet alkotnak, úgy lettek eggyé. Éva fekete
hajával még külsőben is a a jinre emlékeztet. Természete is arra utalt, hogy az
ősi kínai bölcsesség nem légből kapott: megfontolt, komoly gondolkodású lány
volt, tökéletesen kiegészítette a nyughatatlan, mozgékony, sőt, néha kissé
szertelen Gézát. Már nemcsak álom volt a tökéletes egybeolvadás, az ősi jin és
jang ölelkezése most a valóságban is megvalósult. Géza és Éva egy hete
házasságot kötött. Így megvolt a reményük arra, hogy később több apró jint és
jangot hozzanak létre, akik majd ugyanúgy megtalálják életük értelmét, mint ők
ketten: egymásban, egymásért.
Emelkedett lelkiállapotban élt Kollányi Géza. Szinte lebegett a
szeretett nő közelében. Egymás mellett
voltak állandóan, és csak az okozott valódi örömöt nekik, ha a másik kedvében
járhattak. Ez volt maga a tökletesség. Amiért élni érdemes. Ez volt az az
állapot, amire mindenki vágyik, amit állandósítani szeretnének, de eddig csak
nekik sikerült.
Csak egy baj volt: Kollányi Géza nem tudta, hogyan adja a világ
tudtára boldogságát. Napokig töprengett, amíg megtalálta a kézenfekvő
megoldást.
Meg kell írnia!
Először arra gondolt, hogy egy novellát ír. Elkezdte magában
fogalmazni, de rájött, hogy az a pár oldal kevés arra, hogy úgy adja közre a
kettejük határtalan boldogságát, ahogyan Éva megérdemli, ezért később már
regényre gondolt. Lehet, hogy trilógia lesz belőle, játszott boldogan mosolyogva
a gondolattal.
Az elhatározást tett követte. Először is vásárolt egy írógépet,
egy tömb géppapírt és indigót. A művet több példányban kell megírnia, így
biztonságos. Gyönyörű délután volt, amikor befejezte az előkészületeket. Az
időjárás is a kedvében járt. Ragyogóan sütött a nap. A tavaszi szél friss
földillatot hozott a szobába. Az abalak előtt egy madár csicsergett. A férfi
minden porcikájábáan érezte a tavaszt. Szinte vibrált a türelmetlenségtől.
Előkészítette a hamutálat, szivarra gyújtott, konyakot töltött egy öblös
kristálypohárba, és a gép elé ült. Tenyerével felmelegítette az italát,
beleszürcsölt, majd felírta a címet: „Jin és Jang”. Először arra gondolt, hogy
három ponot tesz a cím után, de szinte azonnal el is vetette az ötletet. Így,
pontok nélkül, a befejezettségre, az örökkévaló egységre utalt a két szó, mely
az ősi kínai bölcsességet hordozza magában, hogy a sok-sok magányos év után,
íme, révbe ért.
„Bereményi Lajos boldog volt.”, írta le az első mondatot.
Elgondolkozva nézte, és úgy döntött, hogy nem jó. Elvégre magáról ír, ezért a
saját nevét használta. Nem szabad szégyellni, hogy mindez vele történt meg. Így
sokkal hitelesebb lesz a könyv. Az ismerősök majd hüledeznek, s irígykedve
bólogatnak: ez a Géza, milyen szerencsés ember! És hozzáteszik: megérdemelte
ezt a csodát, ezt a határtalan boldogságot…
„Kollányi Géza boldog volt.”, írta egy új lapra. Szaporán
kopogott a billentyűkön, örült, hogy a mondatok az ujjában vannak, szinte
kikívánkoznak belőle. Határozottan folytatta: „Úgy érezte, ezt az érzést
mindenkivel meg kell osztani. Repülni szeretett volna, átölelni a világot, a
szélbe akarta kiáltani: Éva, szeretlek! Természetesen, olyan boldogság, mint
Kollányi Gézáé, eddig még nem létezett. Ez csak az övé, illetve kettejüké. A
világmindenség gazdagabb lett, mert egy minőségileg új kapcsolat jött létre.
Géza és Éva.”
Amikor idáig ért, elégedetten dőlt hátra. Elolvasta, magában motyogott,
majd előről kezdte, de most már hangosan. Jól megfogalmazott, frappáns
mondatok, gondolta. Nincs bennük semmi felesleges, minden betű a helyén van,
még egy „a”-t se lehetne belőle kihúzni. A stílusa is megfelelő, mert nem
érzelgős, a tényeket tárja az olvasó elé. Szava ércesen zengett. Éva nem volt
otthon, nem árulta el ennivalóan csinos, és aranyos feleségének, hogy mivel
foglalkozik. Az ajánlás az asszonynak szól majd. Ha a könyvet kiadják, csak
akkor tudja meg, hogy kihez is ment valójában!
Megsimogatta az írógépet, szeretettel nézte, úgy tekintett rá,
mint zongoraművész a koncert pódiumát uraló versenyzongorára. Ujját felemelte,
hogy folytassa a művet.
Aztán csalódottan kellett leengednie a kezét. Ugyanis nem jutott
eszébe semmi. Érthetetlen volt az egész. Hogyan lehetséges, hogy nem tudja
folytatni? Hiszen a boldogságról ódákat lehet zengeni, színdarabokat kell írni
róla, könyvtárakat megtölteni a róla szóló regényekkel, És akkor itt ül a gép
előtt, és nem tudja, hogyan folytassa. Nem értette. Pedig olyan világosan
látta, hogy miről is szól majd a mű!
Több napig kínlódott, aztán feladta. Az írógépet elrakta, a
géppapír egy részét a bőröndjébe süllyesztette, jó lesz a hajón levélpapírnak,
gondolta. Majd a levelei megmutatják Évának, hogyan is tud írni, akár regényt
is írhatna a boldogságukról, ha akarna…
[
A mikrobusz éles kanyart vett, Kollányi nekidőlt Évának.
Egymásra mosolyogtak. A férfi vágyódva nézte feleségét. Aprólékosan
végigjártatta rajta tekintetét. Az asszony vékony, de formás lábát az ülés alá
dugta, Egyik kezét az ölében pihentette. Időnként a jeggyűrűjéhez nyúlt.
Szórakozottan forgatta. Könnyű tavaszi kabátja kigombolva, citromsárga, testhez
tapadó, kötött ruhája kiemelte alakját, megfeszült dús keblén. Karcsú derekára
széles, nagycsatos, fekete övet tett. Arca hosszúkás volt, orra picit húsos.
Olyan jó, harapni való, gondolta a férfi. Szája kissé nagy volt, de ezt jól
ellensúlyozta a festéssel. Vörösesbarna árnyalatú rúzst használt, felső ajkát
jobban kihangsúlyozta, a szája szélénél keskeny csíkban végződött. Kissé kiugró
pofacsontja, és enyhén mandulavágású szeme ázsiai jelleget kölcsönzött arcának.
Mindezzel ellentétes volt magas homloka. Koromfekete, hullámos haja egyik
szemét eltakarta. A szemüveg aranyszínű kerete megcsillant, amikor ifjú férjére
nézett az asszonyka.
– Elgondolkoztál, Gézu.
– Egy kicsit – vallotta be a férfi. Megfogta az asszony kezét,
magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. A hátsó ülésen egy idősebb
házaspár utazott. A férfi ősz feleségére nézett, és mosolyogva súgta: –
Emlékszel? De régen is volt…!
A repülőtér előcsarnokában hosszasan búcsúzkodtak. Éva
kissé türelmetlen volt. Kollányi, mielőtt eltűnt volna a határőrség pultjánál,
még egyszer visszafordult, hogy csókot küldjön fiatal feleségének, akit nehéz
szívvel, de most hat hónapra egyedül hagy itthon.
Sietnie kellett, ő volt az utolsó utas. Mire elhelyezkedett a
gépen, kigyulladtak a jelzőfények, s utasították az utasokat, hogy kapcsolják
be biztonsági öveiket. A férfi hátradőlt az ülésen, és lehunyta szemét.
A csinos légikisasszony halk léptekkel haladt a széksorok
között, és udvariasan figyelmeztetett mindenkit: hajtsák fel a kis asztalkát,
állítsák egyenesre az üléstámlákat. Kollányi mellett egy pillanatra megállt. A
negyven év körüli, világosbarna hajú férfi csukott szemmel ült. Homloka egy
kissé magasabb volt a kelleténél, s hogy ezt ellensúlyozza, haját oldalt kissé
megnövesztette, és a feje tetején keresztbe fésülte. Arca le volt sülve. A nő
pontosan tudta, hogy nem szoláriumban, vagy karibi nyaraláson szerezte a sötét
színt. Az a fajta barnaság volt, ami a szabadban dolgozók sajátja. Kíváncsi
volt, vajon mi az utas foglalkozása? Kollányi szeme sarkából apró ráncok
indultak, de egyébként arca sima volt. A meglehetősen sovány testalkatú férfi
sportosan volt öltözve, sötétzöld, kockás zakóját kissé fázósan húzta össze
magán. Szintén zöld színű, gallér nélküli flanellinget viselt. A két árnyalat
jól passzolt egymáshoz. Világosbarna pantallót hordott. Mokaszinját lerúgta,
lábujjaival mulatságos tornagyakorlatokat végzett. Az utaskísérő hölgy mosolyogva
nézte a kezében szorongatott fényképet. Megismerte az utast, aki a képen
szmokingban, csokornyakkendőben volt, és egy veszettül csinos, menyasszonyi
ruhát viselő hölgy állt mellette. Az elegáns formaruhát viselő nő megcsóválta a
fejét. Ki hallott még ilyet, hogy valaki egyedül utazzon nászútra?
Kollányi nem túlzottan örült, hogy egyedül kell utaznia. Sajnos
a tengerészek nem mindig azt tehetik, amihez kedvük lenne. Hajót kapott, a
pézre is szükségük volt, ha nehéz szívvel is, de beleegyezett, hogy aláírja a
hat hónapos szerződését. És most itt ül a gépen, s hamarosan messze lesz az
imádott Évától. Hosszú repülőút állt előtte. Amszterdamban át kell szállnia az
amerikai gépre, s Memphisből még egy helyi járattal New Orleans-ba repül, ahol
egy harmincezer tonnás hajón a második gépész a váltóját várja, bizonyára
türelmetlenül.
Amikor a gép felemelkedett, gondolatban az asszonyánál volt.
Felidézte a tegnap estét, az utolsó éjszakájukat, s kicsit szomorú lett a gondolattól,
hogy mikor ölelheti újra Évát? Nem vagyok normális, gondolta, egy ilyen
asszonyt itthon hagyni! Aki úgy tud szeretni…
Újra érezte a buja csókok ízét, megint átélte a vágyakat korbácsoló
simogatásokat. Lehunyt szeme vetítővásznán megjelent a meztelen Éva, amint
italt hozott a bárszekrényből. Lágy mosolyra húzta száját. Az asszonya először
csak az üvegért ment. Illegette magát a férje előtt, majd egyenként hozta a
poharakat. Testének minden porcikáját megmutatta, hogy vágyat ébresszen a
férjében, majd koccintottak, és utána vadul szerelmeskedtek. Az izzadtságtól
csatakosan feküdtek egymás mellett, amikor a felesége ijedten felült.
– Gézu, elfelejtettem kaját vásárolni… Mit eszünk holnap?
Leszaladok az éjjel-nappaliba, jó?
Kollányi persze nem engedte, még mit nem, majd az asszony
éjszaka egyedül mászkál? Inkább nem eszik… Bár lett volna ideje bevásárolni
egész nap, amíg ő az indulás előtti hivatalos dolgait intézte…
Még jó, hogy a gép csak délután indult, mert jóval később
ébredt, mint tervezte. A csomagolást sietve fejezte be. Szerencsére megvolt az
a jó szokása, hogy a hajón szükséges holmi nagy részét a bőröndben tartotta,
így nem is volt igazán sok dolga. Valójában az idő legnagyobb részét az vette
el, hogy mindent leellenőrzött. Éva egy szál bugyiban ült, és mímelt
duzzogással figyelte, hogyan készülődik a férje. Közben mellét simogatta,
játszott a duzzadt bimbókkal, és kacér pillantásokat lövellt rá. Kollányi
zavartan tett-vett. Időnként vágyakozva ránézett az asszonyra, majd, mint egy
kisfiú, akit valami rosszaságon kaptak, gyorsan a csomagjaihoz fordult. Amikor
Éva kidugta csillogó nyelvét, és lassú, kiszámított mozdulattal megnyalta
kirúzsozott szája szélét, nevetve bezárta a bőröndöt, és mellé telepedett.
Igaz, hogy az ebédfőzés elmaradt, de amit kapott cserébe, az mindennél többet
ért…
– A gépen majd adnak meleg ételt –, mondta Éva miközben átölelte
és megcsókolta. Amikor felemelte az asszonyt a fotelből, az már gyorsan ki is
bújt az apró fehérneműből.
Arra riadt, hogy a légikisasszony meghozta a tálcát. Habzsolva
falta az ételt. Már farkas éhes volt.
[
ÉVA azonnal megfordult amint Kollányi eltűnt az átjáróban. Azt
még látta, hogy a férfi visszanéz, és csókot dob. Integetett, majd az
előcsarnokba sietett. Dühösen kerülgette az embereket. A sok hülye, elállják az
utat, gondolta, amíg egy japán turistacsoportot megkerült. Miért nem tudnak
félrehúzódni, azt hiszik, mert ide hozzák a pénzüket, már övék a világ. Évát
általában feldühítette, ha pénzes embereket látott. Miért csak mindig másoknak
sikerül, miért alakult az élete olyan szerencsétlenül? Régi szívfájdalma volt
ez, és nem sikerült elhagynia, még akkor se, ha most úgy tűnt, hogy egy kicsit
jobb lett a sora. Bár hol van ez még az igazi jótól, legyintett gondolotban.
Most nem azért volt mérges, mert a férje elutazott. Az természetes, hogy
keresni kell, az életben semmit se adnak ingyen. Mindenki a munkájából él, Gézu
is. Éva elfogadta a helyzetet.
Az dühítette, hogy hiába dobott be mindent délelőtt, nem tudta a
férje elhatározását megmásítani. Nem engedte, hogy Kati kihozza őket a
reptérre.
– Drágám, nincs szükségünk senkire a búcsúzásnál… Az utolsó
perceimet veled akarom tölteni, nem tanúk jelenlétében – mondta a férje, és egy
kicsit bárgyún vigyorgott rá. Nem igazán értette, hogy mit akar a férje
csinálni vele, amit nem nézhet végig Kati. Puszit adnak egymásnak, és passz…
Felvihogott. Az jutott az eszébe, hogy milyen szemeket meresztenének az gépre
várakozók, ha úgy egymásnak esnének, mint délelőtt.
Nem értette a férjét. Ha zavarja, hogy Kati ott van, amikor
csókolóznak, akkor elküldhette volna a barátnőjét arra pár percre. És most nem
kellene buszozni, innen, az isten háta mögül.
– A taxi túl drága, a mikrobusz is több mint egy ezres –, mondta
Gézu. – Haza már a metróval menj.
Azért nem kellene ennyire beosztónak lenni, gondolta az asszony.
Az pedig kifejezetten sértő volt, hogy Gézu ellenállt még akkor is, amikor
főzés helyett egy kis hetyepetyével próbálta meg rávenni az elhatározása
megváltoztatására. Azért is taxival megy haza, gondolta. Az a pár ezer forint
nem hiányzik majd sehonnan.
Ebben a pillanatban éles fájdalom nyilalt a lábába. Elvesztette
az egyensúlyát és elesett. A hírlapárus pavilon sarkának vágódott, és megütötte
a csípőjét. Még a szeme is könnybe lábadt a fájdalomtól. Fektében a bokájához
kapott, és fájdalmas arccal dörzsölgette.
– A jó kurva anyádat… – fakadt ki, amikor meglátta, hogy egy
kofferkulival lökték fel. – Hogy lehetsz ennyire balf… – nem fejezte be a
szitkozódást. Nevetési kényszer tört rá. Elfelejtette a fájdalmat is, különben
se érezte már annyira. Egy hetyke bajszos, kifogástalanul öltözött, jó
harmincas férfi bámult az arcába. Sötét öltönyt, krémszínű inget, s hozzá a
legutolsó divat szerinti nyakkendőt viselt. Jól ápolt kezét nyújtotta a földön
fekvő Évának.
– Jaj, kisasszony! Bocsásson meg! Nagyon kérem… ne haragudjon!
Olyan figyelmetlen voltam. Igazán sajnálom! – A férfi rettentő zavarban volt, s
ez ki is ült az arcára. Olyan volt, mint egy megszeppent kisfiú. – Nagyon
megütötte magát? – kérdezte aggódó tekintettel, miközben a kofferkuli alól
kibányászta Éva szemüvegét. Szerencsére nem tört el.
– Megjárja… – morogta Éva, és megfogta a férfi kezét. A tenyere
hideg volt, kissé nyirkos, de határozott szorítása jól esett. Felállt, óvatosan
mozgatni kezdte a lábát. A csípőjébe belenyilallt a fájdalom. – Hogy a fene
essen bele… – kapott az oldalához. – Apafej, maga aztán jól kiszúrt velem!
– Kovács Géza… – mutatkozott be a férfi, és a padlót bámulta. –
Ne haragudjon…
– Gyengédebben is ismerkedhetne – nevetett Éva, látva a férfi
zavarát.
– Igazán nem azért, tisztára véletlen volt… – szabadkozott.
– A véletlenek határozzák meg az életünket – mondta a nő, és
újra megpróbálta járást. Meg kellett kapaszkodnia a csomagszállító kocsiban.
– Feltétlenül ki kell vizsgálni. A minimum amit megtehetek, hogy
ezt elintézem…
– Mi maga, mentős?– kérdezte Éva. – Lepakol egy rendelőnél,
aztán, mint aki jól végezte a dolgát, eltűz az asszonyhoz, mi?
– Felajánlhatom a kocsimat? Ez a legkevesebb… és a
vizsgálatokat, meg a kezeléseket is vállalom. Orvos vagyok.
– Sajátos módon szerzi be a pácienseket, Kovács doktor. Maga
hobbiból gyógyít?
– Azt éppen nem mondhatnám. Na, jöjjön, felül szépen erre a
kocsira, és kitolom.
– Hát, már eléggé kitolt velem így is. Na, menjünk… – adta meg
magát Éva. Legalább megspórolom a taxiköltséget, gondolta.
[
AZ AMSZTERDAMI
repülőtéren sokan voltak. Kollányi nehezen talált szabad helyet a várakozók
között. Végül egy japán család mellé telepedett le. A házaspár közelében egy
három év körüli ikerpár szaladgált. Koromfekete hajú kislány, és ugyancsak
fekete, szöghajú kisfiú. Mindketten egyforma gombafrizurát viseltek, csak az
öltözködésük árulta el, hogy nem azonos neműek. A kislány fehér blúzban és
szoknyácskában volt, a fiú piros bermuda nadrágban, sárga pólóban és hozzá nagy
sildes baseball sapkát viselt. Amikor leült, a srác fejére egy barackot
nyomott, mire az megállt, és tágra nyitott szemmel nézett rá. Pár pillanatig
bámulta a férfit, aki olyan furcsa nyelven szólt hozzá, aztán elszaladt.
A tengerész szívébe belemarkolt a régi bánat. Két gyermeke
lehetne… Azóta eszelősen vágyot arra, hogy papának szólítsák.
Az ikrek szülei megmosolyogták Kollányit. Szóba elegyedett volna
velük, de az ázsiaiak nem igazán jól beszélték az angolt. Korlátozott
szókincsüket mosolyokkal és széles gesztusokkal pótolták. A férfi felugrott, és
hosszasan szorongatva a kezét gratulált, amikor elárulta, hogy milyen fiatal
házas. Az asszony elégedetten bólogatott, amikor megmutatta az esküvői képet.
„Nagyon szép, nagyon!” mondta Évára mutatva.
Kollányi eljátszott a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha Éva
is ikreket szülne. Akkor egyszerre lehetne fia, és kislánya is. A fiú huncut,
pajkos srác lenne, a lánya pedig szeretni való, babusgatásra termett kis
golyhó… A két gyerek lefoglalná Éva
napjait, nem lenne a szegény asszonynak olyan nehéz a várakozás. A gyerekszobát
nagyon klasszul rendeznék be. Nem sajnálná rá a pénzt. Mókás tapétával
borítanák be az összes falat, talán még a mennyezetet is. Mesefigurás
lámpaernyőt kell venniük, határozta el, sajátkezűleg teszi majd fel. Milyen
boldog lesz az asszony, ha majd átöleli, és úgy nézik a kiságyban alvó
csöppségeket!
Megszomjazott. A közelben volt egy bár, jó lenne egy sört
meginni, gondolta. Megkérte a japánokat, hogy vigyázzanak a kézipoggyászára,
amíg visszajön. A kedves, szimpatikus házaspár megígérte, így nyugodtan sétált
a pulthoz. Már éppen meg akarta rendelni, de meglátta az árát. Hát olcsónak
semmiképpen se lehetett mondani. Elővette a pénzét, megszámolta, aztán hátat fordított
a sötét bőrű kiszolgálónak. Inkább elsétált, megkereste a vécét. Megvárta, amíg
egy kézmosással bíbelődő férfi kimegy, aztán a csapból jót ivott. Megspóroltam
fél méter tapéta árát a gyerekszobába, gondolta. Amíg a kezét szárította,
eszébe jutott, hogy telefonálnia kellene Évának.
Vett egy telefonkártyát, s az első készüléknél megállt, Tárcsázás alatt, arra gondolt, hogy Éva
megérdemli, hogy felhívja. Ne aggódjon szegény, hogy mi van a férjével.
Szerencsésen földet értünk, egy óra múlva indul az interkontinentális járat,
mondja majd a feleségének, hogy megnyugtassa. És persze megmondja azt is, hogy
mennyire szereti. Felidézi a szerelmes délelőttöt is. Elmoslyodott a
gondolatra. Az is lehet, hogy ezzel zavarba hozza a feleségét… De majd
kiokosítja, hogy ami szép, azt nem kell szégyellni, legyen büszke rá, hogy
milyen jó feleség. Ez megéri. Évától nem sajnálta a hívás költségét, az nem
ablakon kidobott pénz, mint a sör lett volna.
A készülék kicsörgött. Gondolatban türelmetlenül bíztatta a
feleségét.
– Vedd már fel, édes! – mondta ki félhangosan is. De hiába várt,
csak az üzenetrögzítővel tudott beszélni. Csüggedten tette le a kagylót. Már
haza kellett volna érnie az assszonynak. A busz fél óra alatt a metró
végállomásánál van, s még ha húsz percet is számol, akkor is otthon kellene már
lennie. Csak nem esett baja Évának? Szorongva ment vissza a csomagjához.
[
A HATSZÁZAS Mercedes hangtalanul suhant a gyorsforgalmi úton.
Éva kicsit összehúzta magát az ülésen. Már nem fájt annyira a csípője se. Az
ülés bőrhuzatát simogatta. Bársonyos volt a tapintása, rugalmas és kellemesen
hűvös. Mint egy tökéletes férfi fenék, gondolta, és mosolyogva, érzékien
karcolgatni kezdte barnára lakkozott, hosszú műkörmével.
– Klassz járgány… – mondta, és a doktorra nézett. – Haragszik
amiért mentősnek mondtam? – kérdezte.
– Ugyan, kisasszony… – mosolygott Kovács doktor. – Jól sikerült
tréfának könyveljük el, jó? – a férfi nem nézett rá, éppen előzött egy százzal
cammogó Ladát.
– Aha –, mondta a nő. – Egyébként Éva vagyok. Nem kell
kisasszonyozni, nem vagyunk brazil filmsorozatban. Hívhatlak Gézának? – váltott
át tegezésre.
– Persze, ez igazán megtisztelő – mondta mosolyogva a férfi. –
De én Vicának szólítanálak. Minden Évát így hívok az ismerettségi körömben.
– Ha neked úgy jobb… Honnan vetted ezt a becenevet?
– Hát tudod… az Egri csillagokból. Nagyon tetszik.
Éva nem tudta, hogy a név, vagy az Egri csillagok tetszik-e a
doktornak. – Nem szeretem a magyar sorozatokat – mondta. – Olyan megjátszósok.
Semmi közük az élethez. A külföldiek, azok igen! Monte Carlo, meg Nizza, és a
jachtok meg azok a villák… Az az igazi élet, nem a Szomszédok, nem igaz? –
nevetett a férfira. – Abban csak a nyugdíjon nyűglődnek, meg a gyerekekkel bajlódnak.
Unalmas. Az igazi élet más. Nincs igazam?
Kovács mosolyogva bólintott. – Hát nem rossz élet van arrafelé,
valóban…
– Divatbemutatókra járni, partikon részt venni, az ám az igazi!
Meg a szép ruhák, a csillogó ékszerek… De sajna azt nem az ilyen csóróknak
találták ki, mint én vagyok. Abba az életbe bele kell születni…
– Aki okos, az sok mindent elérhet – válaszolta a férfi.
– Aki okos, az igen! Te például okos vagy, hiszen orvos lettél,
így nem lehetsz buta. Meg is látszik a kocsidon… De én csak egy kis lüke
vagyok…
– Miért?
– Á, hagyjuk, nem érdekes. Hülye tyúk vagyok, és kész…
Kovács elnevette magát. – Egy hülye tyúk is lehet okos, ha
tudja, hogy mit akar…
– Most aztán nagyot mondtál! Én igazán tudom, hogy mit
szeretnék, de már lekéstem róla.
– Akinek megvan a magához való esze, az nem adja fel ilyen
könnyen – válaszolta a férfi. Egy csomag cigarettát vett elő. – Dohányzol?
– Nem.
A férfi komótosan rágyújtott. Gyorsan elszívta a cigarettát.
Valamin törhette a fejét, mert váratlanul ráncba szaladt a szemöldöke, aztán
kisímult, és magában mosolygott. A nő nem zavarta a gondolataiba mélyedt
férfit. Kicsit elgémberedett az ülésben, ezért két karját a nyaka alá téve
kihúzta magát. Kabátja nyitva volt. Melle, mint két hatalmas gumilabda
dudorodott a sárga ruha alatt. Kovács váratlanul a fiatalasszony combjára tette
a kezét, és simogatni kezdte. Az ránézett, és elnevette magát. – Most kezded a
vizsgálatot? – kérdezte, és elengedte az ülést a nyaka mellett, s előre
görnyedt. – Nem ott fáj… – mondta. A férfi feljebb csúsztatta a tenyerét. –
Gézu, nem belül, hanem kívül ütöttem meg! – vihorászott Éva, és rácsapott a
férfi kezére, amikor az tovább akart matatni.
A doki vigyorogva kérdezte: – Azért nincs harag…?
– Miért lenne? Nem te mondtad, hogy aki okos, az mindent
elérhet?
[
KOLLÁNYI jóllakottan dőlt hátra az ülésen. A két gépen elfogyasztott
étel már igazán elég volt. És a sör ingyen volt, két dobozzal is megivott. A
monitoron éppen az útvonalukat mutatták. Még hét óra, amíg átrepülnek az
Atlanti-óceán fölött, és megérkeznek Memphisbe. Átállította az óráját az
amerikai időre. Mindig így csinálta. Akkor nem kell óránkánt vacakolnia, és a
repülési időt is pontosan érzékeli. Kiszámolta, hogy mire New Orleans-ba ér,
addigra otthon már reggel lesz. Akkor újra próbálkozik a telefonnal. Éva
szabadnapos lesz, ha korán ki is ugrasztja az ágyból, később visszafekhet.
Amíg a repülőút tartott, felidézte az elmúlt gyönyörű heteket.
Amikor hazaért az előző hajójáról, nagyon le volt törve. Már
harmadszor utazott úgy haza, hogy senki se várta a reptéren. Egyedül élt,
gyötörte a magány. Társra vágyott. Ideje lenne újra egy kedves és hűséges
feleség, de legfőképpen gyerekek között élni. Ám hiába vette újra és újra
számba az ismerőseit, nem talált alkalmas partnert. A barátai, kedves ismerősei
rég házasok voltak, meg persze az ő barátaik is, nem volt közöttük senki, aki
szóba jöhetett volna. Azt nem tudta, hogy hova menjen, ahol megismerkedhetne
valakivel. Magának való ember volt, sokat ült otthon, és a szórakozóhelyeket se
nagyon ismerte. Ott biztosan nem akadt volna számára megfelelő partner.
Különben is félt attól, hogy egy teljesen ismeretlennel létesítsen kapcsolatot.
Ugye az ember nem tudhatja, hogy kiféle, miféle nő, akit a véletlen az útjába
sodorna. Valami olyasmi megoldás kellene, ahol bizonyos tényezők eleve ki lennének
zárva.
Pataki Ferinél volt éppen látogatóban, születésnapot ünnepeltek
szűk baráti körben, amikor elpanaszolta, hogy mi bántja. Zita, Feri felesége
érdeklődve hallgatta.
– Nincs egy egyedül álló barátnőd, akit bemutathatnál? –
kérdezte Kollányi. – Tudod, benned megbízom. Jó emberismerő vagy. Ha valakire
azt mondod, hogy hozzám illik, az nagyban megkönnyítené a helyzetem. Ahhoz
bizalommal tudnék lenni. Te vagy arra a biztosíték, hogy nem egy link csaj
kerül az utamba, aki csak a pénzre hajt, vagy egyszerűen kalandot keres.
– Igazán jól esik Géza, hogy így gondolkodsz rólam – mondta
Zita, s kedvesen megpuszilta a férfi arcát. – De hiába, most éppen nincs senki.
Ha fél évvel előbb szólsz, akkor lehet, hogy tudtam volna segíteni. Egy kolléganőmet
a múlt hónapban adtam férjhez…
– Ne búsúlj, Géza! – szólt közbe Feri. – Ha Zita segítségét
kéred kerítés ügyben, akkor a legjobb helyen kopogtatsz. Ha most nem is, de
előbb-utóbb biztosan szerez neked valakit.
Vacsora közben kipattant a nagy ötlet.
– Géza, miért nem adsz fel egy hirdetést? Szinte minden
újságban, folyóiratban van társkereső rovat, házassági hirdetések. Ne is
ellenkezz – emelte fel a kezét Zita, amikor látta, hogy Kollányi közbe akar
szólni. – Tudom, hogy mit akarsz mondani. Hogy ismeretlen, nem tudod, ki fia
borja, illetve lánya… – nevetett. – Vedd figyelembe, hogy aki hirdetésre adja a
fejét, vagy válaszol, az szintén ugyanabban a cipőben jár mint te! Társtalan,
magányos, nem tud ismerettséget kötni. Ha találkozol valakivel, egy dolog nem
lehet kétséges: ő is azt akarja, amit te. Az ismerkedést, a kapcsolatot. Ebben
legalább biztosra mehetsz. Amikor a találkozóra mész, nem kell tépelődnöd, hogy
akit megismersz, annak mik a szándékai. Tudod, hogy szabad a nő, nem kell egy
ismeretlen vetélytársat kiütni a nyeregből, szóval gondold át. Tudom, hogy nem
butaság amit mondok. Az a lényeg, hogy valami frappáns szöveget fogalmazzál
meg, ami felhívja a figyelmet. Ne sablonos legyen…
Kollányi egy darabig eljátszott a gondolattal, és a harmadik
üveg sör után azt mondta:
– Na, akkor fogalmazzuk meg azt a hirdetést.
Másnap már fel is adta, több lapban is megjelent. Izgatottan
várta a leveleket.
Sokkal többen írtak, mint amire számított. Ezen egy kissé
meglepődött. Sose gondolta volna, hogy ennyi magányos nő van. Nem tudta
eldönteni, hogy hol a hiba. Benne-e, vagy a világ elrendezésében. Ha ennyi
asszony és lány vágyik társ után, miért nem tudott azóta egy megfelelő, rendes
nőt találni? Talán valami apró, egyezményes jelet viselhetnének a magányosok,
gondolta. Mint a házasok a jegygyűrűt, hogy láthassa akit érdekel: szabad
vagyok, társat keresek…
Amikor kibontotta az első levelet, kissé elkedvetlenedett.
Szabályos üzleti ajánlatot kapott. Hosszú, kimerítő levél volt, a hölgy
felsorolta, hogy mi mindene van, és mik az elvárásai. De csak anyagi
vonatkozásban volt igényes. Nem volt szó a levélben gyerekről, családi körben
eltöltött meghitt percekről, a közös élmények utáni vágyat se érezte ki a sorok
közül.
Nem jó, tette félre.
A következő valószínűleg félreértette a társkeresési szándékát,
mert felsorolta a szexuális szolgáltatásokat, amit nyújtani tud, és mellékelte
az árjegyzéket is. Ez rögtön a szemétkosárba került. Egy özvegyasszony levele
megfogta, de az őszintén bevallotta, hogy nem lehet gyereke, és Kollányinál ez
mindenképpen kizáró ok volt.
Elgondolkozva cigarettázott, és bámulta a nagy paksaméta
levelet. Vajon mindegyik egy kisebb csalódást tartalmaz? Az idő se olyan volt,
ami jó kedvre hangolta volna. Odakint erősen fújt a szél, a havazás már elállt.
Az erkélyt vastagon belepte a hó. Hirtelen egy bolond ötlete támadt. Nézzük,
mit hoz a vakszerencse, gondolta, és a borítékokat ledobta a földre. Egy kicsit
szétkotorta őket. Kinyitotta az erkélyajtót, és a szemközti szoba ablakát is
szélesre tárta. Huzatot csinált, egyébként is ráfért a lakásra a szellőztetés.
Legalább kiviszi a cigarettafüstöt is. A szél keresztülrohant a szobán.
Felkapta a leveleket, még a szőnyeget is felhajtotta. Kollányi azonnal visszarohant
az ablakhoz, mert attól félt, még becsapódik, és kitörik az üveg. Amint
bezárta, megvakarta a fejét. Nem volt jó ötlet, a cúgra bízni a választást. A
levelek össze-vissza hevertek a lakásban. Lehajolt, és kiegyenesítette a
szőnyeget. Egy boríték volt alatta. Egyszerű, hétköznapi, postai… Elütött a
többitől. Nem rózsaszín papírra írta a hölgy, még az illata se mondott semmit.
Az asztalhoz ült kibontotta. Két sor volt benne csupán.
„Szia, Szekeres Éva vagyok. A vendéglátóiparban dolgozom, segíts
rajtam. Unom a vendégek molesztálását és azt, hogy a barátnőmmel kell együtt
laknom…” A levél végén a telefonszám, és az időpont volt, hogy mikor hívhatja.
Kollányi elgondolkozva forgatta a levélkét. Hát ez nem sok, de
süt belőle a magány, gondolta. Semmitmondó, és mégis egy jajkiáltás. Kíváncsi
lett, hogy ki írta. Úgy döntött, hogy felhívja Szekeres Évát.
[
Kovács doktor a vezetéssel volt elfoglalva. A
gyorsforgalmit elhagyták, már a forgalomra kellett összpontosítania. Éva
csukott szemmel ült. Élvezte a kocsit. Milyen szép lenne, nap mint nap ezzel
furikázni, gondolta. Eszébe jutott a férje. Vajon merre járhat most? Az órájára
pillantott. Biztosan már az óceán felett repül. Újra behunyta a szemét. Milyen
jó lehet egy tengerjáró hajón, na persze nem dolgozni, hanem utasként. Úgy,
hogy őt szolgálják ki. A pincér a medence partjára hozza a koktélt, kényelmes,
hófehér napozóágyban pihenhetne, kiszolgálnák, mint egy dámát. Gézu, a férje
egy picit kinevette, amikor előadta, hogyan képzeli el a munkahelyét. Az a megismerkedésük
első napján volt.
Akkoriban teljesen a padlón voltak mindketten: Kati barátnője is,
és ő is. A Don Juan bárban dolgoztak, Éva pultos volt, Kati felszolgáló. Nem
rossz munkahely annak, aki szereti az éjszakázást, kibírja az üvöltő zenét, és
a borravalóért vagy egy felesért – ami persze csak konyak színű tea volt – hagyja, hogy a félig részeg hapsik megfogják
a mellét vagy a fenekét.
Együtt kezdtek dolgozni a barátnőjével, amikor a bár megnyitott.
A főnök, aki egyébként nem volt rossz fej, kissé nyersen fogadta őket.
– Nincs semmi kurválkodás, lányok. Dolgozni kell, de keményen,
és akkor jól kerestek. A vendégeket hagyjátok rájuk – intett a bárpult előtti
székeken ücsörgő csajokra.
Békén is hagyták a férfiakat, de azok néha rájuk szálltak.
Váltakozó sikerrel. Katinál inkább célba értek. Na, persze, gondolta Éva, nem
nagyon válogatós a barátnője. Ám az igazság az volt, hogy aki a vendégek között
sürgölődik sokkal többet megismer, mint az, aki a pult mögött keveri az
italokat. Aztán aki valóban nőt akart magának, az már zárás előtt elhúzta a
csíkot, nem nagyon várták meg, hogy végezzenek, aki meg végig ott maradt, az
olyan részeg lett, mint az albán szamár. Azért mindig sikerült összehozni egy
hosszabb távú kapcsolatot.
Ám éppen abban a ritka periódusban voltak, hogy egyiküknek se
volt senkije. Kati egyik délelőtt, amikor a szabadnap után végre előkerült,
azzal jött be hozzá, hogy új barátja van.
– Anyafej, ez nem igaz…! – lelkendezett. – El se hiszed, hogyan
tettem szert Kornélkára…
– A Kornél jobb, a Kornélka mint szerető nagyon hülyén hangzik…
– vágott közbe Éva.
– Lehet, de nem lényeges. A fő, hogy tele van pénzzel, és
hajlandó megfelelő mennyiséget rám áldozni.
– És hogyan sikerült összejönni vele?
– Nem hiszed el, hirdetés útján. Unalmamban a társkeresőt
böngésztem, és kiszúrtam, hogy ő egy nagyon magányos, szeretetre vágyó úr, aki
anyagi áldozatot is hajlandó hozni, ha valaki hű társa lenne délután hat és
este tíz között.
– És te lettél…
– Lettem, ahogy mondod. Próbáld meg te is… – ajánlotta a
barátnője.
Így történt, hogy elkezdte a hirdetéseket bogarászni. A
hangposta szolgáltatás tetszett. Felhívta a megadott számot, és pár órán belül
már jelentkezett is a krapek. Ez nem igazán jött be. Az a vén disznó olyan
perverz szöveget nyomott, hogy Évának elment tőle a kedve. Akkor a társkereső
rovatban kezdett böngészni, és megakadt a szeme egy frappáns hirdetésen.
Harmincnyolc éves tengerész társat keresett.
– Hülye vagy, anyafej? – kérdezte Kati, amikor elmondta, hogy
válaszolt rá. – Férjhez akarsz menni?
– Á, dehogy – hárította el még a feltételezést is Éva. – De
olvasd el, nem feleséget, csak társat keres…
– Bolond vagy te, lány. Ennek a tagnak asszony kell…
– Majd meglátjuk. Egyébként is: ha van egy kis pénze is, akkor
miért ne? Te könnyen beszélsz, alig múltál húsz. Én meg már majdnem huszonnyolc
éves vagyok… Ideje lenne. Az anyám meg teljesen oda lenne meg vissza a
gyönyörtől.
– Hát, te tudod… – mondta Kati. – Végül is, ha hajózik, nincs
itthon. Csak a zsozsót küldje rendszeresen, nem igaz?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)