Első rész

NAGYSZÉKELY ISTVÁN:

Jin és Jang

[

Kollányi Géza boldog volt. Úgy érezte, ezt az érzést mindenkivel meg kell osztani. Repülni szeretett volna, átölelni a világot, a szélbe akarta kiáltani: Éva, szeretlek! Természetesen, olyan boldogság, mint Kollányi Gézáé, eddig még nem létezett. Ez csak az övé, illetve kettejüké. A világmindenség gazdagabb lett, mert egy minőségileg új kapcsolat jött létre.

Géza és Éva.

Egy tökéletesen összeillő pár. Ahogy a jin és a jang összesímulnak, harmonikus egységet alkotnak, úgy lettek eggyé. Éva fekete hajával még külsőben is a a jinre emlékeztet. Természete is arra utalt, hogy az ősi kínai bölcsesség nem légből kapott: megfontolt, komoly gondolkodású lány volt, tökéletesen kiegészítette a nyughatatlan, mozgékony, sőt, néha kissé szertelen Gézát. Már nemcsak álom volt a tökéletes egybeolvadás, az ősi jin és jang ölelkezése most a valóságban is megvalósult. Géza és Éva egy hete házasságot kötött. Így megvolt a reményük arra, hogy később több apró jint és jangot hozzanak létre, akik majd ugyanúgy megtalálják életük értelmét, mint ők ketten: egymásban, egymásért.

Emelkedett lelkiállapotban élt Kollányi Géza. Szinte lebegett a szeretett nő közelében.  Egymás mellett voltak állandóan, és csak az okozott valódi örömöt nekik, ha a másik kedvében járhattak. Ez volt maga a tökletesség. Amiért élni érdemes. Ez volt az az állapot, amire mindenki vágyik, amit állandósítani szeretnének, de eddig csak nekik sikerült.

Csak egy baj volt: Kollányi Géza nem tudta, hogyan adja a világ tudtára boldogságát. Napokig töprengett, amíg megtalálta a kézenfekvő megoldást.

Meg kell írnia!

Először arra gondolt, hogy egy novellát ír. Elkezdte magában fogalmazni, de rájött, hogy az a pár oldal kevés arra, hogy úgy adja közre a kettejük határtalan boldogságát, ahogyan Éva megérdemli, ezért később már regényre gondolt. Lehet, hogy trilógia lesz belőle, játszott boldogan mosolyogva a gondolattal.

Az elhatározást tett követte. Először is vásárolt egy írógépet, egy tömb géppapírt és indigót. A művet több példányban kell megírnia, így biztonságos. Gyönyörű délután volt, amikor befejezte az előkészületeket. Az időjárás is a kedvében járt. Ragyogóan sütött a nap. A tavaszi szél friss földillatot hozott a szobába. Az abalak előtt egy madár csicsergett. A férfi minden porcikájábáan érezte a tavaszt. Szinte vibrált a türelmetlenségtől. Előkészítette a hamutálat, szivarra gyújtott, konyakot töltött egy öblös kristálypohárba, és a gép elé ült. Tenyerével felmelegítette az italát, beleszürcsölt, majd felírta a címet: „Jin és Jang”. Először arra gondolt, hogy három ponot tesz a cím után, de szinte azonnal el is vetette az ötletet. Így, pontok nélkül, a befejezettségre, az örökkévaló egységre utalt a két szó, mely az ősi kínai bölcsességet hordozza magában, hogy a sok-sok magányos év után, íme, révbe ért.

„Bereményi Lajos boldog volt.”, írta le az első mondatot. Elgondolkozva nézte, és úgy döntött, hogy nem jó. Elvégre magáról ír, ezért a saját nevét használta. Nem szabad szégyellni, hogy mindez vele történt meg. Így sokkal hitelesebb lesz a könyv. Az ismerősök majd hüledeznek, s irígykedve bólogatnak: ez a Géza, milyen szerencsés ember! És hozzáteszik: megérdemelte ezt a csodát, ezt a határtalan boldogságot…

„Kollányi Géza boldog volt.”, írta egy új lapra. Szaporán kopogott a billentyűkön, örült, hogy a mondatok az ujjában vannak, szinte kikívánkoznak belőle. Határozottan folytatta: „Úgy érezte, ezt az érzést mindenkivel meg kell osztani. Repülni szeretett volna, átölelni a világot, a szélbe akarta kiáltani: Éva, szeretlek! Természetesen, olyan boldogság, mint Kollányi Gézáé, eddig még nem létezett. Ez csak az övé, illetve kettejüké. A világmindenség gazdagabb lett, mert egy minőségileg új kapcsolat jött létre.

Géza és Éva.”

Amikor idáig ért, elégedetten dőlt hátra. Elolvasta, magában motyogott, majd előről kezdte, de most már hangosan. Jól megfogalmazott, frappáns mondatok, gondolta. Nincs bennük semmi felesleges, minden betű a helyén van, még egy „a”-t se lehetne belőle kihúzni. A stílusa is megfelelő, mert nem érzelgős, a tényeket tárja az olvasó elé. Szava ércesen zengett. Éva nem volt otthon, nem árulta el ennivalóan csinos, és aranyos feleségének, hogy mivel foglalkozik. Az ajánlás az asszonynak szól majd. Ha a könyvet kiadják, csak akkor tudja meg, hogy kihez is ment valójában!

Megsimogatta az írógépet, szeretettel nézte, úgy tekintett rá, mint zongoraművész a koncert pódiumát uraló versenyzongorára. Ujját felemelte, hogy folytassa a művet.

Aztán csalódottan kellett leengednie a kezét. Ugyanis nem jutott eszébe semmi. Érthetetlen volt az egész. Hogyan lehetséges, hogy nem tudja folytatni? Hiszen a boldogságról ódákat lehet zengeni, színdarabokat kell írni róla, könyvtárakat megtölteni a róla szóló regényekkel, És akkor itt ül a gép előtt, és nem tudja, hogyan folytassa. Nem értette. Pedig olyan világosan látta, hogy miről is szól majd a mű!

Több napig kínlódott, aztán feladta. Az írógépet elrakta, a géppapír egy részét a bőröndjébe süllyesztette, jó lesz a hajón levélpapírnak, gondolta. Majd a levelei megmutatják Évának, hogyan is tud írni, akár regényt is írhatna a boldogságukról, ha akarna…

[

A mikrobusz éles kanyart vett, Kollányi nekidőlt Évának. Egymásra mosolyogtak. A férfi vágyódva nézte feleségét. Aprólékosan végigjártatta rajta tekintetét. Az asszony vékony, de formás lábát az ülés alá dugta, Egyik kezét az ölében pihentette. Időnként a jeggyűrűjéhez nyúlt. Szórakozottan forgatta. Könnyű tavaszi kabátja kigombolva, citromsárga, testhez tapadó, kötött ruhája kiemelte alakját, megfeszült dús keblén. Karcsú derekára széles, nagycsatos, fekete övet tett. Arca hosszúkás volt, orra picit húsos. Olyan jó, harapni való, gondolta a férfi. Szája kissé nagy volt, de ezt jól ellensúlyozta a festéssel. Vörösesbarna árnyalatú rúzst használt, felső ajkát jobban kihangsúlyozta, a szája szélénél keskeny csíkban végződött. Kissé kiugró pofacsontja, és enyhén mandulavágású szeme ázsiai jelleget kölcsönzött arcának. Mindezzel ellentétes volt magas homloka. Koromfekete, hullámos haja egyik szemét eltakarta. A szemüveg aranyszínű kerete megcsillant, amikor ifjú férjére nézett az asszonyka.

– Elgondolkoztál, Gézu.

– Egy kicsit – vallotta be a férfi. Megfogta az asszony kezét, magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. A hátsó ülésen egy idősebb házaspár utazott. A férfi ősz feleségére nézett, és mosolyogva súgta: – Emlékszel? De régen is volt…!

A repülőtér előcsarnokában hosszasan búcsúzkodtak. Éva kissé türelmetlen volt. Kollányi, mielőtt eltűnt volna a határőrség pultjánál, még egyszer visszafordult, hogy csókot küldjön fiatal feleségének, akit nehéz szívvel, de most hat hónapra egyedül hagy itthon.

Sietnie kellett, ő volt az utolsó utas. Mire elhelyezkedett a gépen, kigyulladtak a jelzőfények, s utasították az utasokat, hogy kapcsolják be biztonsági öveiket. A férfi hátradőlt az ülésen, és lehunyta szemét.

A csinos légikisasszony halk léptekkel haladt a széksorok között, és udvariasan figyelmeztetett mindenkit: hajtsák fel a kis asztalkát, állítsák egyenesre az üléstámlákat. Kollányi mellett egy pillanatra megállt. A negyven év körüli, világosbarna hajú férfi csukott szemmel ült. Homloka egy kissé magasabb volt a kelleténél, s hogy ezt ellensúlyozza, haját oldalt kissé megnövesztette, és a feje tetején keresztbe fésülte. Arca le volt sülve. A nő pontosan tudta, hogy nem szoláriumban, vagy karibi nyaraláson szerezte a sötét színt. Az a fajta barnaság volt, ami a szabadban dolgozók sajátja. Kíváncsi volt, vajon mi az utas foglalkozása? Kollányi szeme sarkából apró ráncok indultak, de egyébként arca sima volt. A meglehetősen sovány testalkatú férfi sportosan volt öltözve, sötétzöld, kockás zakóját kissé fázósan húzta össze magán. Szintén zöld színű, gallér nélküli flanellinget viselt. A két árnyalat jól passzolt egymáshoz. Világosbarna pantallót hordott. Mokaszinját lerúgta, lábujjaival mulatságos tornagyakorlatokat végzett. Az utaskísérő hölgy mosolyogva nézte a kezében szorongatott fényképet. Megismerte az utast, aki a képen szmokingban, csokornyakkendőben volt, és egy veszettül csinos, menyasszonyi ruhát viselő hölgy állt mellette. Az elegáns formaruhát viselő nő megcsóválta a fejét. Ki hallott még ilyet, hogy valaki egyedül utazzon nászútra?

Kollányi nem túlzottan örült, hogy egyedül kell utaznia. Sajnos a tengerészek nem mindig azt tehetik, amihez kedvük lenne. Hajót kapott, a pézre is szükségük volt, ha nehéz szívvel is, de beleegyezett, hogy aláírja a hat hónapos szerződését. És most itt ül a gépen, s hamarosan messze lesz az imádott Évától. Hosszú repülőút állt előtte. Amszterdamban át kell szállnia az amerikai gépre, s Memphisből még egy helyi járattal New Orleans-ba repül, ahol egy harmincezer tonnás hajón a második gépész a váltóját várja, bizonyára türelmetlenül.

Amikor a gép felemelkedett, gondolatban az asszonyánál volt. Felidézte a tegnap estét, az utolsó éjszakájukat, s kicsit szomorú lett a gondolattól, hogy mikor ölelheti újra Évát? Nem vagyok normális, gondolta, egy ilyen asszonyt itthon hagyni! Aki úgy tud szeretni…  Újra érezte a buja csókok ízét, megint átélte a vágyakat korbácsoló simogatásokat. Lehunyt szeme vetítővásznán megjelent a meztelen Éva, amint italt hozott a bárszekrényből. Lágy mosolyra húzta száját. Az asszonya először csak az üvegért ment. Illegette magát a férje előtt, majd egyenként hozta a poharakat. Testének minden porcikáját megmutatta, hogy vágyat ébresszen a férjében, majd koccintottak, és utána vadul szerelmeskedtek. Az izzadtságtól csatakosan feküdtek egymás mellett, amikor a felesége ijedten felült.

– Gézu, elfelejtettem kaját vásárolni… Mit eszünk holnap? Leszaladok az éjjel-nappaliba, jó?

Kollányi persze nem engedte, még mit nem, majd az asszony éjszaka egyedül mászkál? Inkább nem eszik… Bár lett volna ideje bevásárolni egész nap, amíg ő az indulás előtti hivatalos dolgait intézte…

Még jó, hogy a gép csak délután indult, mert jóval később ébredt, mint tervezte. A csomagolást sietve fejezte be. Szerencsére megvolt az a jó szokása, hogy a hajón szükséges holmi nagy részét a bőröndben tartotta, így nem is volt igazán sok dolga. Valójában az idő legnagyobb részét az vette el, hogy mindent leellenőrzött. Éva egy szál bugyiban ült, és mímelt duzzogással figyelte, hogyan készülődik a férje. Közben mellét simogatta, játszott a duzzadt bimbókkal, és kacér pillantásokat lövellt rá. Kollányi zavartan tett-vett. Időnként vágyakozva ránézett az asszonyra, majd, mint egy kisfiú, akit valami rosszaságon kaptak, gyorsan a csomagjaihoz fordult. Amikor Éva kidugta csillogó nyelvét, és lassú, kiszámított mozdulattal megnyalta kirúzsozott szája szélét, nevetve bezárta a bőröndöt, és mellé telepedett. Igaz, hogy az ebédfőzés elmaradt, de amit kapott cserébe, az mindennél többet ért…

– A gépen majd adnak meleg ételt –, mondta Éva miközben átölelte és megcsókolta. Amikor felemelte az asszonyt a fotelből, az már gyorsan ki is bújt az apró fehérneműből.

Arra riadt, hogy a légikisasszony meghozta a tálcát. Habzsolva falta az ételt. Már farkas éhes volt.

[

ÉVA azonnal megfordult amint Kollányi eltűnt az átjáróban. Azt még látta, hogy a férfi visszanéz, és csókot dob. Integetett, majd az előcsarnokba sietett. Dühösen kerülgette az embereket. A sok hülye, elállják az utat, gondolta, amíg egy japán turistacsoportot megkerült. Miért nem tudnak félrehúzódni, azt hiszik, mert ide hozzák a pénzüket, már övék a világ. Évát általában feldühítette, ha pénzes embereket látott. Miért csak mindig másoknak sikerül, miért alakult az élete olyan szerencsétlenül? Régi szívfájdalma volt ez, és nem sikerült elhagynia, még akkor se, ha most úgy tűnt, hogy egy kicsit jobb lett a sora. Bár hol van ez még az igazi jótól, legyintett gondolotban. Most nem azért volt mérges, mert a férje elutazott. Az természetes, hogy keresni kell, az életben semmit se adnak ingyen. Mindenki a munkájából él, Gézu is. Éva elfogadta a helyzetet.

Az dühítette, hogy hiába dobott be mindent délelőtt, nem tudta a férje elhatározását megmásítani. Nem engedte, hogy Kati kihozza őket a reptérre.

– Drágám, nincs szükségünk senkire a búcsúzásnál… Az utolsó perceimet veled akarom tölteni, nem tanúk jelenlétében – mondta a férje, és egy kicsit bárgyún vigyorgott rá. Nem igazán értette, hogy mit akar a férje csinálni vele, amit nem nézhet végig Kati. Puszit adnak egymásnak, és passz… Felvihogott. Az jutott az eszébe, hogy milyen szemeket meresztenének az gépre várakozók, ha úgy egymásnak esnének, mint délelőtt.

Nem értette a férjét. Ha zavarja, hogy Kati ott van, amikor csókolóznak, akkor elküldhette volna a barátnőjét arra pár percre. És most nem kellene buszozni, innen, az isten háta mögül.

– A taxi túl drága, a mikrobusz is több mint egy ezres –, mondta Gézu. – Haza már a metróval menj.

Azért nem kellene ennyire beosztónak lenni, gondolta az asszony. Az pedig kifejezetten sértő volt, hogy Gézu ellenállt még akkor is, amikor főzés helyett egy kis hetyepetyével próbálta meg rávenni az elhatározása megváltoztatására. Azért is taxival megy haza, gondolta. Az a pár ezer forint nem hiányzik majd sehonnan.

Ebben a pillanatban éles fájdalom nyilalt a lábába. Elvesztette az egyensúlyát és elesett. A hírlapárus pavilon sarkának vágódott, és megütötte a csípőjét. Még a szeme is könnybe lábadt a fájdalomtól. Fektében a bokájához kapott, és fájdalmas arccal dörzsölgette.

– A jó kurva anyádat… – fakadt ki, amikor meglátta, hogy egy kofferkulival lökték fel. – Hogy lehetsz ennyire balf… – nem fejezte be a szitkozódást. Nevetési kényszer tört rá. Elfelejtette a fájdalmat is, különben se érezte már annyira. Egy hetyke bajszos, kifogástalanul öltözött, jó harmincas férfi bámult az arcába. Sötét öltönyt, krémszínű inget, s hozzá a legutolsó divat szerinti nyakkendőt viselt. Jól ápolt kezét nyújtotta a földön fekvő Évának.

– Jaj, kisasszony! Bocsásson meg! Nagyon kérem… ne haragudjon! Olyan figyelmetlen voltam. Igazán sajnálom! – A férfi rettentő zavarban volt, s ez ki is ült az arcára. Olyan volt, mint egy megszeppent kisfiú. – Nagyon megütötte magát? – kérdezte aggódó tekintettel, miközben a kofferkuli alól kibányászta Éva szemüvegét. Szerencsére nem tört el.

– Megjárja… – morogta Éva, és megfogta a férfi kezét. A tenyere hideg volt, kissé nyirkos, de határozott szorítása jól esett. Felállt, óvatosan mozgatni kezdte a lábát. A csípőjébe belenyilallt a fájdalom. – Hogy a fene essen bele… – kapott az oldalához. – Apafej, maga aztán jól kiszúrt velem!

– Kovács Géza… – mutatkozott be a férfi, és a padlót bámulta. – Ne haragudjon…

– Gyengédebben is ismerkedhetne – nevetett Éva, látva a férfi zavarát.

– Igazán nem azért, tisztára véletlen volt… – szabadkozott.

– A véletlenek határozzák meg az életünket – mondta a nő, és újra megpróbálta járást. Meg kellett kapaszkodnia a csomagszállító kocsiban.

– Feltétlenül ki kell vizsgálni. A minimum amit megtehetek, hogy ezt elintézem…

– Mi maga, mentős?– kérdezte Éva. – Lepakol egy rendelőnél, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, eltűz az asszonyhoz, mi?

– Felajánlhatom a kocsimat? Ez a legkevesebb… és a vizsgálatokat, meg a kezeléseket is vállalom. Orvos vagyok.

– Sajátos módon szerzi be a pácienseket, Kovács doktor. Maga hobbiból gyógyít?

– Azt éppen nem mondhatnám. Na, jöjjön, felül szépen erre a kocsira, és kitolom.

– Hát, már eléggé kitolt velem így is. Na, menjünk… – adta meg magát Éva. Legalább megspórolom a taxiköltséget, gondolta.

[

AZ AMSZTERDAMI repülőtéren sokan voltak. Kollányi nehezen talált szabad helyet a várakozók között. Végül egy japán család mellé telepedett le. A házaspár közelében egy három év körüli ikerpár szaladgált. Koromfekete hajú kislány, és ugyancsak fekete, szöghajú kisfiú. Mindketten egyforma gombafrizurát viseltek, csak az öltözködésük árulta el, hogy nem azonos neműek. A kislány fehér blúzban és szoknyácskában volt, a fiú piros bermuda nadrágban, sárga pólóban és hozzá nagy sildes baseball sapkát viselt. Amikor leült, a srác fejére egy barackot nyomott, mire az megállt, és tágra nyitott szemmel nézett rá. Pár pillanatig bámulta a férfit, aki olyan furcsa nyelven szólt hozzá, aztán elszaladt.

A tengerész szívébe belemarkolt a régi bánat. Két gyermeke lehetne… Azóta eszelősen vágyot arra, hogy papának szólítsák.

Az ikrek szülei megmosolyogták Kollányit. Szóba elegyedett volna velük, de az ázsiaiak nem igazán jól beszélték az angolt. Korlátozott szókincsüket mosolyokkal és széles gesztusokkal pótolták. A férfi felugrott, és hosszasan szorongatva a kezét gratulált, amikor elárulta, hogy milyen fiatal házas. Az asszony elégedetten bólogatott, amikor megmutatta az esküvői képet. „Nagyon szép, nagyon!” mondta Évára mutatva.

Kollányi eljátszott a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha Éva is ikreket szülne. Akkor egyszerre lehetne fia, és kislánya is. A fiú huncut, pajkos srác lenne, a lánya pedig szeretni való, babusgatásra termett kis golyhó…  A két gyerek lefoglalná Éva napjait, nem lenne a szegény asszonynak olyan nehéz a várakozás. A gyerekszobát nagyon klasszul rendeznék be. Nem sajnálná rá a pénzt. Mókás tapétával borítanák be az összes falat, talán még a mennyezetet is. Mesefigurás lámpaernyőt kell venniük, határozta el, sajátkezűleg teszi majd fel. Milyen boldog lesz az asszony, ha majd átöleli, és úgy nézik a kiságyban alvó csöppségeket!

Megszomjazott. A közelben volt egy bár, jó lenne egy sört meginni, gondolta. Megkérte a japánokat, hogy vigyázzanak a kézipoggyászára, amíg visszajön. A kedves, szimpatikus házaspár megígérte, így nyugodtan sétált a pulthoz. Már éppen meg akarta rendelni, de meglátta az árát. Hát olcsónak semmiképpen se lehetett mondani. Elővette a pénzét, megszámolta, aztán hátat fordított a sötét bőrű kiszolgálónak. Inkább elsétált, megkereste a vécét. Megvárta, amíg egy kézmosással bíbelődő férfi kimegy, aztán a csapból jót ivott. Megspóroltam fél méter tapéta árát a gyerekszobába, gondolta. Amíg a kezét szárította, eszébe jutott, hogy telefonálnia kellene Évának.

Vett egy telefonkártyát, s az első készüléknél megállt,  Tárcsázás alatt, arra gondolt, hogy Éva megérdemli, hogy felhívja. Ne aggódjon szegény, hogy mi van a férjével. Szerencsésen földet értünk, egy óra múlva indul az interkontinentális járat, mondja majd a feleségének, hogy megnyugtassa. És persze megmondja azt is, hogy mennyire szereti. Felidézi a szerelmes délelőttöt is. Elmoslyodott a gondolatra. Az is lehet, hogy ezzel zavarba hozza a feleségét… De majd kiokosítja, hogy ami szép, azt nem kell szégyellni, legyen büszke rá, hogy milyen jó feleség. Ez megéri. Évától nem sajnálta a hívás költségét, az nem ablakon kidobott pénz, mint a sör lett volna.

A készülék kicsörgött. Gondolatban türelmetlenül bíztatta a feleségét.

– Vedd már fel, édes! – mondta ki félhangosan is. De hiába várt, csak az üzenetrögzítővel tudott beszélni. Csüggedten tette le a kagylót. Már haza kellett volna érnie az assszonynak. A busz fél óra alatt a metró végállomásánál van, s még ha húsz percet is számol, akkor is otthon kellene már lennie. Csak nem esett baja Évának? Szorongva ment vissza a csomagjához.

[

A HATSZÁZAS Mercedes hangtalanul suhant a gyorsforgalmi úton. Éva kicsit összehúzta magát az ülésen. Már nem fájt annyira a csípője se. Az ülés bőrhuzatát simogatta. Bársonyos volt a tapintása, rugalmas és kellemesen hűvös. Mint egy tökéletes férfi fenék, gondolta, és mosolyogva, érzékien karcolgatni kezdte barnára lakkozott, hosszú műkörmével.

– Klassz járgány… – mondta, és a doktorra nézett. – Haragszik amiért mentősnek mondtam? – kérdezte.

– Ugyan, kisasszony… – mosolygott Kovács doktor. – Jól sikerült tréfának könyveljük el, jó? – a férfi nem nézett rá, éppen előzött egy százzal cammogó Ladát.

– Aha –, mondta a nő. – Egyébként Éva vagyok. Nem kell kisasszonyozni, nem vagyunk brazil filmsorozatban. Hívhatlak Gézának? – váltott át tegezésre.

– Persze, ez igazán megtisztelő – mondta mosolyogva a férfi. – De én Vicának szólítanálak. Minden Évát így hívok az ismerettségi körömben.

– Ha neked úgy jobb… Honnan vetted ezt a becenevet?

– Hát tudod… az Egri csillagokból. Nagyon tetszik.

Éva nem tudta, hogy a név, vagy az Egri csillagok tetszik-e a doktornak. – Nem szeretem a magyar sorozatokat – mondta. – Olyan megjátszósok. Semmi közük az élethez. A külföldiek, azok igen! Monte Carlo, meg Nizza, és a jachtok meg azok a villák… Az az igazi élet, nem a Szomszédok, nem igaz? – nevetett a férfira. – Abban csak a nyugdíjon nyűglődnek, meg a gyerekekkel bajlódnak. Unalmas. Az igazi élet más. Nincs igazam?

Kovács mosolyogva bólintott. – Hát nem rossz élet van arrafelé, valóban…

– Divatbemutatókra járni, partikon részt venni, az ám az igazi! Meg a szép ruhák, a csillogó ékszerek… De sajna azt nem az ilyen csóróknak találták ki, mint én vagyok. Abba az életbe bele kell születni…

– Aki okos, az sok mindent elérhet – válaszolta a férfi.

– Aki okos, az igen! Te például okos vagy, hiszen orvos lettél, így nem lehetsz buta. Meg is látszik a kocsidon… De én csak egy kis lüke vagyok…

– Miért?

– Á, hagyjuk, nem érdekes. Hülye tyúk vagyok, és kész…

Kovács elnevette magát. – Egy hülye tyúk is lehet okos, ha tudja, hogy mit akar…

– Most aztán nagyot mondtál! Én igazán tudom, hogy mit szeretnék, de már lekéstem róla.

– Akinek megvan a magához való esze, az nem adja fel ilyen könnyen – válaszolta a férfi. Egy csomag cigarettát vett elő. – Dohányzol?

– Nem.

A férfi komótosan rágyújtott. Gyorsan elszívta a cigarettát. Valamin törhette a fejét, mert váratlanul ráncba szaladt a szemöldöke, aztán kisímult, és magában mosolygott. A nő nem zavarta a gondolataiba mélyedt férfit. Kicsit elgémberedett az ülésben, ezért két karját a nyaka alá téve kihúzta magát. Kabátja nyitva volt. Melle, mint két hatalmas gumilabda dudorodott a sárga ruha alatt. Kovács váratlanul a fiatalasszony combjára tette a kezét, és simogatni kezdte. Az ránézett, és elnevette magát. – Most kezded a vizsgálatot? – kérdezte, és elengedte az ülést a nyaka mellett, s előre görnyedt. – Nem ott fáj… – mondta. A férfi feljebb csúsztatta a tenyerét. – Gézu, nem belül, hanem kívül ütöttem meg! – vihorászott Éva, és rácsapott a férfi kezére, amikor az tovább akart matatni.

A doki vigyorogva kérdezte: – Azért nincs harag…?

– Miért lenne? Nem te mondtad, hogy aki okos, az mindent elérhet?

[

KOLLÁNYI jóllakottan dőlt hátra az ülésen. A két gépen elfogyasztott étel már igazán elég volt. És a sör ingyen volt, két dobozzal is megivott. A monitoron éppen az útvonalukat mutatták. Még hét óra, amíg átrepülnek az Atlanti-óceán fölött, és megérkeznek Memphisbe. Átállította az óráját az amerikai időre. Mindig így csinálta. Akkor nem kell óránkánt vacakolnia, és a repülési időt is pontosan érzékeli. Kiszámolta, hogy mire New Orleans-ba ér, addigra otthon már reggel lesz. Akkor újra próbálkozik a telefonnal. Éva szabadnapos lesz, ha korán ki is ugrasztja az ágyból, később visszafekhet.

Amíg a repülőút tartott, felidézte az elmúlt gyönyörű heteket.

Amikor hazaért az előző hajójáról, nagyon le volt törve. Már harmadszor utazott úgy haza, hogy senki se várta a reptéren. Egyedül élt, gyötörte a magány. Társra vágyott. Ideje lenne újra egy kedves és hűséges feleség, de legfőképpen gyerekek között élni. Ám hiába vette újra és újra számba az ismerőseit, nem talált alkalmas partnert. A barátai, kedves ismerősei rég házasok voltak, meg persze az ő barátaik is, nem volt közöttük senki, aki szóba jöhetett volna. Azt nem tudta, hogy hova menjen, ahol megismerkedhetne valakivel. Magának való ember volt, sokat ült otthon, és a szórakozóhelyeket se nagyon ismerte. Ott biztosan nem akadt volna számára megfelelő partner. Különben is félt attól, hogy egy teljesen ismeretlennel létesítsen kapcsolatot. Ugye az ember nem tudhatja, hogy kiféle, miféle nő, akit a véletlen az útjába sodorna. Valami olyasmi megoldás kellene, ahol bizonyos tényezők eleve ki lennének zárva.

Pataki Ferinél volt éppen látogatóban, születésnapot ünnepeltek szűk baráti körben, amikor elpanaszolta, hogy mi bántja. Zita, Feri felesége érdeklődve hallgatta.

– Nincs egy egyedül álló barátnőd, akit bemutathatnál? – kérdezte Kollányi. – Tudod, benned megbízom. Jó emberismerő vagy. Ha valakire azt mondod, hogy hozzám illik, az nagyban megkönnyítené a helyzetem. Ahhoz bizalommal tudnék lenni. Te vagy arra a biztosíték, hogy nem egy link csaj kerül az utamba, aki csak a pénzre hajt, vagy egyszerűen kalandot keres.

– Igazán jól esik Géza, hogy így gondolkodsz rólam – mondta Zita, s kedvesen megpuszilta a férfi arcát. – De hiába, most éppen nincs senki. Ha fél évvel előbb szólsz, akkor lehet, hogy tudtam volna segíteni. Egy kolléganőmet a múlt hónapban adtam férjhez…

– Ne búsúlj, Géza! – szólt közbe Feri. – Ha Zita segítségét kéred kerítés ügyben, akkor a legjobb helyen kopogtatsz. Ha most nem is, de előbb-utóbb biztosan szerez neked valakit.

Vacsora közben kipattant a nagy ötlet.

– Géza, miért nem adsz fel egy hirdetést? Szinte minden újságban, folyóiratban van társkereső rovat, házassági hirdetések. Ne is ellenkezz – emelte fel a kezét Zita, amikor látta, hogy Kollányi közbe akar szólni. – Tudom, hogy mit akarsz mondani. Hogy ismeretlen, nem tudod, ki fia borja, illetve lánya… – nevetett. – Vedd figyelembe, hogy aki hirdetésre adja a fejét, vagy válaszol, az szintén ugyanabban a cipőben jár mint te! Társtalan, magányos, nem tud ismerettséget kötni. Ha találkozol valakivel, egy dolog nem lehet kétséges: ő is azt akarja, amit te. Az ismerkedést, a kapcsolatot. Ebben legalább biztosra mehetsz. Amikor a találkozóra mész, nem kell tépelődnöd, hogy akit megismersz, annak mik a szándékai. Tudod, hogy szabad a nő, nem kell egy ismeretlen vetélytársat kiütni a nyeregből, szóval gondold át. Tudom, hogy nem butaság amit mondok. Az a lényeg, hogy valami frappáns szöveget fogalmazzál meg, ami felhívja a figyelmet. Ne sablonos legyen…

Kollányi egy darabig eljátszott a gondolattal, és a harmadik üveg sör után azt mondta:

– Na, akkor fogalmazzuk meg azt a hirdetést.

Másnap már fel is adta, több lapban is megjelent. Izgatottan várta a leveleket.

Sokkal többen írtak, mint amire számított. Ezen egy kissé meglepődött. Sose gondolta volna, hogy ennyi magányos nő van. Nem tudta eldönteni, hogy hol a hiba. Benne-e, vagy a világ elrendezésében. Ha ennyi asszony és lány vágyik társ után, miért nem tudott azóta egy megfelelő, rendes nőt találni? Talán valami apró, egyezményes jelet viselhetnének a magányosok, gondolta. Mint a házasok a jegygyűrűt, hogy láthassa akit érdekel: szabad vagyok, társat keresek…

Amikor kibontotta az első levelet, kissé elkedvetlenedett. Szabályos üzleti ajánlatot kapott. Hosszú, kimerítő levél volt, a hölgy felsorolta, hogy mi mindene van, és mik az elvárásai. De csak anyagi vonatkozásban volt igényes. Nem volt szó a levélben gyerekről, családi körben eltöltött meghitt percekről, a közös élmények utáni vágyat se érezte ki a sorok közül.

Nem jó, tette félre.

A következő valószínűleg félreértette a társkeresési szándékát, mert felsorolta a szexuális szolgáltatásokat, amit nyújtani tud, és mellékelte az árjegyzéket is. Ez rögtön a szemétkosárba került. Egy özvegyasszony levele megfogta, de az őszintén bevallotta, hogy nem lehet gyereke, és Kollányinál ez mindenképpen kizáró ok volt.

Elgondolkozva cigarettázott, és bámulta a nagy paksaméta levelet. Vajon mindegyik egy kisebb csalódást tartalmaz? Az idő se olyan volt, ami jó kedvre hangolta volna. Odakint erősen fújt a szél, a havazás már elállt. Az erkélyt vastagon belepte a hó. Hirtelen egy bolond ötlete támadt. Nézzük, mit hoz a vakszerencse, gondolta, és a borítékokat ledobta a földre. Egy kicsit szétkotorta őket. Kinyitotta az erkélyajtót, és a szemközti szoba ablakát is szélesre tárta. Huzatot csinált, egyébként is ráfért a lakásra a szellőztetés. Legalább kiviszi a cigarettafüstöt is. A szél keresztülrohant a szobán. Felkapta a leveleket, még a szőnyeget is felhajtotta. Kollányi azonnal visszarohant az ablakhoz, mert attól félt, még becsapódik, és kitörik az üveg. Amint bezárta, megvakarta a fejét. Nem volt jó ötlet, a cúgra bízni a választást. A levelek össze-vissza hevertek a lakásban. Lehajolt, és kiegyenesítette a szőnyeget. Egy boríték volt alatta. Egyszerű, hétköznapi, postai… Elütött a többitől. Nem rózsaszín papírra írta a hölgy, még az illata se mondott semmit.

Az asztalhoz ült kibontotta. Két sor volt benne csupán.

„Szia, Szekeres Éva vagyok. A vendéglátóiparban dolgozom, segíts rajtam. Unom a vendégek molesztálását és azt, hogy a barátnőmmel kell együtt laknom…” A levél végén a telefonszám, és az időpont volt, hogy mikor hívhatja.

Kollányi elgondolkozva forgatta a levélkét. Hát ez nem sok, de süt belőle a magány, gondolta. Semmitmondó, és mégis egy jajkiáltás. Kíváncsi lett, hogy ki írta. Úgy döntött, hogy felhívja Szekeres Évát.

[

Kovács doktor a vezetéssel volt elfoglalva. A gyorsforgalmit elhagyták, már a forgalomra kellett összpontosítania. Éva csukott szemmel ült. Élvezte a kocsit. Milyen szép lenne, nap mint nap ezzel furikázni, gondolta. Eszébe jutott a férje. Vajon merre járhat most? Az órájára pillantott. Biztosan már az óceán felett repül. Újra behunyta a szemét. Milyen jó lehet egy tengerjáró hajón, na persze nem dolgozni, hanem utasként. Úgy, hogy őt szolgálják ki. A pincér a medence partjára hozza a koktélt, kényelmes, hófehér napozóágyban pihenhetne, kiszolgálnák, mint egy dámát. Gézu, a férje egy picit kinevette, amikor előadta, hogyan képzeli el a munkahelyét. Az a megismerkedésük első napján volt.

Akkoriban teljesen a padlón voltak mindketten: Kati barátnője is, és ő is. A Don Juan bárban dolgoztak, Éva pultos volt, Kati felszolgáló. Nem rossz munkahely annak, aki szereti az éjszakázást, kibírja az üvöltő zenét, és a borravalóért vagy egy felesért – ami persze csak konyak színű tea volt –  hagyja, hogy a félig részeg hapsik megfogják a mellét vagy a fenekét.

Együtt kezdtek dolgozni a barátnőjével, amikor a bár megnyitott. A főnök, aki egyébként nem volt rossz fej, kissé nyersen fogadta őket.

– Nincs semmi kurválkodás, lányok. Dolgozni kell, de keményen, és akkor jól kerestek. A vendégeket hagyjátok rájuk – intett a bárpult előtti székeken ücsörgő csajokra.

Békén is hagyták a férfiakat, de azok néha rájuk szálltak. Váltakozó sikerrel. Katinál inkább célba értek. Na, persze, gondolta Éva, nem nagyon válogatós a barátnője. Ám az igazság az volt, hogy aki a vendégek között sürgölődik sokkal többet megismer, mint az, aki a pult mögött keveri az italokat. Aztán aki valóban nőt akart magának, az már zárás előtt elhúzta a csíkot, nem nagyon várták meg, hogy végezzenek, aki meg végig ott maradt, az olyan részeg lett, mint az albán szamár. Azért mindig sikerült összehozni egy hosszabb távú kapcsolatot.

Ám éppen abban a ritka periódusban voltak, hogy egyiküknek se volt senkije. Kati egyik délelőtt, amikor a szabadnap után végre előkerült, azzal jött be hozzá, hogy új barátja van.

– Anyafej, ez nem igaz…! – lelkendezett. – El se hiszed, hogyan tettem szert Kornélkára…

– A Kornél jobb, a Kornélka mint szerető nagyon hülyén hangzik… – vágott közbe Éva.

– Lehet, de nem lényeges. A fő, hogy tele van pénzzel, és hajlandó megfelelő mennyiséget rám áldozni.

– És hogyan sikerült összejönni vele?

– Nem hiszed el, hirdetés útján. Unalmamban a társkeresőt böngésztem, és kiszúrtam, hogy ő egy nagyon magányos, szeretetre vágyó úr, aki anyagi áldozatot is hajlandó hozni, ha valaki hű társa lenne délután hat és este tíz között.

 – És te lettél…

– Lettem, ahogy mondod. Próbáld meg te is… – ajánlotta a barátnője.

Így történt, hogy elkezdte a hirdetéseket bogarászni. A hangposta szolgáltatás tetszett. Felhívta a megadott számot, és pár órán belül már jelentkezett is a krapek. Ez nem igazán jött be. Az a vén disznó olyan perverz szöveget nyomott, hogy Évának elment tőle a kedve. Akkor a társkereső rovatban kezdett böngészni, és megakadt a szeme egy frappáns hirdetésen. Harmincnyolc éves tengerész társat keresett.

– Hülye vagy, anyafej? – kérdezte Kati, amikor elmondta, hogy válaszolt rá. – Férjhez akarsz menni?

– Á, dehogy – hárította el még a feltételezést is Éva. – De olvasd el, nem feleséget, csak társat keres…

– Bolond vagy te, lány. Ennek a tagnak asszony kell…

– Majd meglátjuk. Egyébként is: ha van egy kis pénze is, akkor miért ne? Te könnyen beszélsz, alig múltál húsz. Én meg már majdnem huszonnyolc éves vagyok… Ideje lenne. Az anyám meg teljesen oda lenne meg vissza a gyönyörtől.

– Hát, te tudod… – mondta Kati. – Végül is, ha hajózik, nincs itthon. Csak a zsozsót küldje rendszeresen, nem igaz?