Harmadik rész

KOVÁCS Géza nagy csokor vörös rózsát tartott a jobb kezében. A pezsgőt két ujjal tartotta amíg a csengőt nyomta. Ujja vége teljesen elfehéredett a szorítástól, félt, hogy leejti az palackot. Amikor Évát a reptéren beültette a kocsiba azt gondolta, hogy könnyű préda lesz. A beszélgetés közben biztos volt benne, hogy egy buta liba, és azon gondolkodott, hogy a kocsiban kellene lefektetnie, nem vár a klinikáig se. Igaz, hogy ott is hoppon maradt, de azt már álmában se képzelte volna, hogy Vica nem engedi fel a lakására. Egy kicsit bántotta a büszkeségét, hogy a nő ellent tudott állni. Úgy látszik, nehezebb dió ez a csaj, mint első látásra gondolta. Gondosan készült a beteglátogatásra. Ezen a megfogalmazáson kajánul elvigyorodott. Először arra gondolt, hogy márkás farmer szerelést vesz magára, de végül úgy döntött, hogy jobb lesz az öltöny. Az ilyen nőknek jobban imponál az úriember megjelenés, mint a sportos. Gondosan borotválkozott, nem sajnála az arcvizet, kellemes, férfias illat lengte körül, amikor Éva ajtót nyitott.

A nő borvörös pongyolában állt az ajtóban, melyet hatalmas, fekete sárkányok díszítettek. Biztosan Távol-Keletről hozta a férje, gondolta. Ámbár manapság már mindent meg lehet venni itthon is… Hosszú, fekete haját feltornyozta a feje tetejére, és egy nagy csattal fogta össze az asszony.

– Már azt hittem, hogy nem is jössz, Gézu! – mondta a nő, és lábujjhegyre állva arcon csókolta. – Jaj, de szép csokor – vette át a virágot és beleszagolt. A rózsák közül felpillantott. – Szeretem ám… és még pezsgő is van, ezt nevezem! – nevetett. – Na, gyere be. – Megfordult, hogy beengedje Kovácsot. Annyira azért nem lépett hátra, hogy a férfi ne súrolta volna a mellét, és ne lengje körül bódító illata. Éva bement a nappaliba. Kovács szétnézett az előszobában. A falakat fehér kartonra kasírozott, fémkeretes, színes fotók borították. Érdeklődve hajolt közel az egyikhez. Ismerős volt a felvétel. Hát persze, Máltán készült, megismerte Rabat óvárosát. Biztosan a férje felvételei, gondolta. Sokfelé megfordult a világban…

Éva egy vázával a kezében jött vissza.

– A képeket nézegeted? A férjem csinálta. – hadarta. A fürdőszobába menet megsimogatta a férfi arcát. – Nagyon kedves vagy – szólt hátra, s hangos vízcsobogás jelezte, hogy vizet enged a kristályvázába.

Kovács bement a nappaliba. Belevetette magát az egyik kényelmes fotelbe. Ez a helyiség is azt mutatta, hogy a gazdája a világot járja. A falakat afrikai, ázsiai álarcok, fegyverek borították. Egy hajózási térkép reprodukciója be volt keretezve, a csillogó modern fémkeret jól illett a középkori térképhez. A sarkokba apró polcok voltak illesztve, Kovács úgy gondolta, hogy az asszony férje készítette őket, aprólékos munkával. A kis tartókon kisebb, csiszolt ásványok, kagylók, korallok, szobrocskák sorakoztak. Felállt, az egyiket szemügyre vette. Fehér porcelánból készült, nagyhasú Buddhát ábrázolt. Az egyik falon két zászlót is látott. Fogalma se volt, hogy milyen. Biztosan valamilyen hajózási jelzőlobogó… A zászlók alatt a sarokban dúsan faragott asztalka, rajta réztálca és arab kávéskészlet. Mellette egy sisa (vízipipa), állt.  A kis asztalon észrevett valami zöld tokot. Odament. Bársony dobozka volt, díszes kapoccsal az oldalán. Kipattintotta, egy ugyanolyan kötésű minikönyv volt benne. Kinyitotta, gyorsan pergette a lapokat. Koránt tartott a kezében.

Éva hamarosan bejött, s az asztalra helyezte a csokrot, s megigazította a virágokat. – A pezsgőt behűtöttem, de még várni kell rá… – mondta.

A férfi azt várta, hogy a mellete levő fotelba ül a nő, de az a szófához ment. Az egyik sarkába párnákat dobott, s kényelmesen rádőlt. Pár percig hallgattak, méregették egymást. Az asszony váratlanul felugrott, és a szekrénysorhoz lépett. Egy CD-t tett be a lejátszóba. Halkra állította, és visszaheveredett a szófára.

– Jól vagyok ám! – mondta kacér pillantással. – Nem hiszed? – kérdezte, és választ se várva, lassan felemelte a lábát. Majdnem függőlegesen tartotta. A pongyola szétnyílt, alatta nem viselt semmit. Hófehér bőrére vöröses árnyalatot varázsolt a vékony anyagon átvilágító napfény. Végigsimította karcsú lábát. A lábfejénél kezdte, és a combjánál fejezte be. Mutatóujjával megborzolta szőrzetét. Kovács megemelkedett, de Éva rákiáltott. Talán egy picit kissé nyersen is csengett a hangja.

–  Ott maradsz! – A férfi buta arckifejezéssel visszazökkent a fotelba. Éva rekedtes hangon felnevetett. – Mindnet a szemnek, semmit a kéznek… – mondta. Majd hozzátette: – egyelőre! – Lassú mozdulattal megoldotta az övét. Ahogyan meghúzta, magasra emelte, s amikor az egyik vége a földre hullott, a másikat is kiejtette az ujja közül. Úgy igazította el a pongyoláját, hogy semmit se takarjon, csak mint erotikus drapéria, lágyan gyűrődve pihenjen kerek csípőjén, formás vállán. Karját magasra emelte, majd lassú mozdulattal a feje alá tette.

– Szép vagyok? – kérdezte halkan.

Kovács bólintott.

– Tudom… – mondta alig hallhatóan, rekedtes árnyalattal a hangjában Éva.

A férfi mohó tekintetével szinte felfalta az asszonyt. Egy kissé elbizonytalanodott. Valami nem stimmelt. A nő észrevehette, mert kíváncsian kérdezte:

– Valami baj van, Gézu?

– Nem tudom, Vica…  Olyan… olyan furcsa valami rajtad, csak nem tudom, hogy mi…

Az asszony végignézet magán, majd harsányan, egy kissé közönségesen, nevetni kezdett. – Én már tudom! – kacagta. Karját kivette a feje alól, és megigazította a haját. Melle minden mozdulatára lágy hullámzással válaszolt. Ujja hegyével elkezdte cirógatni magát. A fülénél kezdte, majd a férfi tekintetét a mellére irányította. Kovács megigézve figyelte a sötét színű, hosszú műkörmöket, amint a hasán köröztek. Végül az ágyékánál megállapodott, és a testére simuló selymes szőrt felborzolta. – Na? – kérdezte, és a szeme kajánul csillogott.

A férfi megigézve nézte, majd az asszony hajára pillantott, s homlokára csapva fenevetett.

– Vörös! Ott vörös vagy…

Éva bólintott. – Csak a hajamat festem…

– Sokkal szebb a természetes színe – mutatott Kovács doktor a nő ágyékára.

Éva lassan felállt. Élvezte, ahogyan a férfi kígyózó testének minden rezdülését figyelte.

– Kimegyek a pezsgőért, talán már lehűlt, a fagyasztóba tettem – mondta, s a kis asztal és Kovács közé préselte megát. A férfi megragadta a combját, és lágyan beleharapott a fenekébe. – Egy kicsit erősebben – súgta az asszony, és megriszálta magát, majd nagyot szökkent, és felkiálltott: – Juj, ez már fájt… – Kiszaladt a szobából. A férfi nem állt fel, de kitekeredve a fotelben, nyakát nyújtogatva nézte. Amikor Éva eltűnt az előszobában, hátradőlt. Lábát kinyújtotta, karját felemelve hatalmasat nyúztózkodott, hogy a csontjai ropogtak belé. Szája mosolyra húzódott. Lelki szemei előtt a következő félóra eseméynei peregtek.

A televízió melletti kis asztalkán levő telefon megcsendült. A doktor éppen fel akart állni, de megismerte a hangot. Azt jelezte, hogy fax érkezik. Egy pillanatra tétovázott, hogy elolvassa-e.

– Vica, egy fax jött… – kiáltott a nő után.

– Olvasd el… – hallotta az asszony hangját, amit pohárcsengés kísért. – Na, mi jött?

– Nem tudom, valami angol szöveg, vagy spanyol… nem is tudom. Azt hiszem, egy cím. Igen, az van alatta, hogy egy ügynökségi levélcím, Venezuelából…

– Biztosan a férjemnek érkezett – mondta Éva, és megjelent az ajtóban, egy tálcával, rajta a párás pezsgősüveg, és két hosszúkás pohár. Letette az asztalra, ügyelt arra, hogy a fenekét mutassa a férfinak, majd nem törődve azzal, hogy Kovács ujjai a húsába mélyedtek, odalépett a telefonhoz, és letépte a faxot. El se olvasta, hanem egy dossziét vett elő a telefon alatti polcról, és beletette. – Itt tartja Gézu az iratait – magyarázta az orvosnak. – Nagyon precíz, ide teszem, hogy ha hazajön megtalálja…

[

AZ ÜGYNÖKNEK az idegeire kezdett menni a második gépész. Lelkiismeretes fiatalember volt, minden délelőtt bejött a hajóra, és amit csak tudott, azt precízen elintézett. De ez a férfi kezdte kiborítani. Az érkezéskor végig a szalon ajtóban toporgott, nem győzte kivárni, hogy a hatósági vizsgálat emberei elmenjenek. Amint kivonult a tiszti szalonból az egyenruhás had, és a parancsnokkal rátértek volna, hogy a kirakás részleteit megbeszéljék, Kollányi bent termett, és idegesen kérdezte:

– Hol a levelem, parancsnok úr?

Tárnoki az ügynökhöz fordult, de az megrázta a fejét. – Nem jött senkinek…

Kollányi elsápadt. Hogyan lehet, hogy nem jött, értetlenkedett, hiszen idejében elküldte a faxot. Több mint három hét telt el, ma már huszadika van, és Éva minden bizonnyal azonnal megírta a levelét. Valójában többet is várt, mert biztos volt benne, hogy az asszony legalább három-négy naponként felad egyet. És akkor ez a nyikhaj azt állítja, hogy nem jött egy levél se!

– Ez biztos… – kérdezte remegő hangon, és leült a gépész asztalhoz. Az ügynöknek az a benyomása támadt, hogy nem hajlandó onnan felkelni, amíg az otthononról várt levelet kézhez nem kapja.

– Hát persze! – vont vállat a fiatalember.

Persze, ennek a férfinak nem fontosak a levelek, morgolódott Kollányi magában. Rágyújtott, kávét töltött egy vastag falú csészébe, s erősen szuggerálta a fekete hajú, barna bőrű fiatalembert. Nem volt ez sose tengerész, ha nem érzi a családdal való kapcsolattartás fontosságát! Biztosan trehányul figyelte meg. Vagy csak egyszerűen elkerülte a figyelmét.

– Nem lehet, hogy mégis jött, csak átsiklott felette? – kérdezte idegesen Tárnokit, amikor egy pillanatra megaszakadt a társalgás a szomszédos asztalnál.

– Géza, most sokkal fontosabb dolgunk van! Ne zavarj, légy szíves. Megmondta az ügynök, hogy mi a helyzet, és kész! – a parancsnok elfordult, és megpróbálta a figyelmét az ügynöknek szentelni. Hátában érezte a gépész fürkésző tekintetét. Kollányi éppen meg akart szólalni, amikor Tárnoki megfordult, az ajtóra mutatott. – Légy szíves… – mondta halkan.

Na, persze, gondolta Kollányi. Ilyen egyszerű az egész. Ne zavarj, és ezzel el van minden intézve. Szándékosan zörgött a székével: csúsztatta a linóleumon, hozzáütötte az asztal lábához. Morogva ment ki, egyenesen a fedélzetre. Lehet, öreg, hogy neked sokkal fontosabb az a francos kirakás, de nekem meg kell tudnom, hogy mi van Évával! Számomra ez a legfontosabb dolog most a világon, mérgelődött magában a második gépész. Miközben ezen rágódott, azt figyelte, hogy a parton egy ormótlan szerkezetet akasztottak a hajódaru horogjára. Egy hosszú cső egy motorhoz csatlakozott, abból egy szállítószalag vezetett a partra. A csövet éppen akkor szúrták bele a szójalisztbe. Hamarosan elkezdték a kirakást. Egy teherautó érkezett a parton levő hatalmas tölcsér alá, és a sárgás szójaliszt sűrű porfelhőt kavarva ömleni kezdett a szállítószalagról. „Vajon mennyi ideig tart a kirakás?”, tépelődött. Abban bízott, hogy mire végeznek, megérkezik a levele is…

Azóta is, minden nap leste az ügynök érkezését. Hajnal négytől nyolcig volt szolgálatban, s amint végzett a reggelivel, máris a fedélzetre ment, hogy lesse, mikor áll meg az ütött kopott Chevrolet a hajólépcső mellett. Már a bejárat előtt lekapcsolta a fiatalembert. A második kirakási napon még mosolyogva magyarázta a gépésznek, hogy teljességgel elképzelhetetlen, hogy tévedne, amikor azt állítja, hogy nem jött levele. Külön fakkokban állnak az irodában, amint bejön a hajóra, az az első dolga, hogy megnézi.

Kollányi nem hitte el a meséjét. Gondolt egyet, és felment Tárnokihoz. A parancsnok a szalonjában ült, és a komputerével sakkozott. valami feladvány megfejtésén törte a fejét. Fogós feladat lehetett, mert a szivarjáról is elfelejtkezett, kialudva pihent a hatalmas üveg hamutál szélén.

– Mi kéne ha vóna…? – kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna. Amikor felemelte a fejét, egy rövid „khm” hagyta el a száját. – Ja, te vagy? Akkor levél kéne, igaz?

– Mit szólnál hozzá barba, ha kimennék az ügynökségre, és megnézném a leveleket?

Tárnoki tiltakozni akart, de Kollányi tekintetét meglátva azonnal tudta, hogy ezzel nem megy semmire. – Menj, ha annyira akarod. Gondolom az ügynök szívesen kivisz…

A fiatalember készséges volt, legalább nem molesztálja ezentúl ez a marcona képű magyar.

Kollányi nem figyelt arra, hogy mit magyarázott az ügynök, amíg a városba igyekeztek. A kocsi sebesen haladt, a vezetője a hegytetőre mutatva a fellegvár történetét magyarázta, s éppen azt ajánlotta, hogy egy fél napos kirándulást mindenképpen megérne, hogy megnézzék, de aztán elhallgatott. Látta, hogy utasa gondolatban valahol messze jár…

Igaza volt. A gépész esze Éván járt. Az igaz, hogy megmondta az asszonynak, hogy nehéz lesz a kapcsolattartás, mert nincs hova levelet kérniük, de ez most az a kivételes eset volt, amikor idejében megtudták a címet, ezért lehetetlen, hogy ne írt volna.

A kocsi a városka tengerparti sétánya mellett fékezett. Az ügynök beterelte a gépészt a légkondicionált irodába, és megmutatta, hogy tartják a leveleket. Egy fél falat elfoglalt az apró fakkokal teli polc. Egy kis címkén a hajók nevei voltak, s mögötte a levelek. A gépész végigböngészte a sorokat. A másodikban találta meg hajója nevét: M/V Clyde. A fakk valóban üres volt. Véletlenül a mellette levőre pillantott. Egy gyanús, világoszöld légipostai borítékot látott. Mintha magyar lenne. Megdobbant a szíve. Kikapta a levelet, a rádiósuknak szólt. Idegesen kimarkolta a többit is. Naná, hogy mindegyik a Clyde motorosnak volt címezve! Remegő kézzel pergette a színes borítékokat, de nem találta az övét. Felháborodva ment az ügynökhöz. Szinte kiabált, és haragosan felelősségre vonta, hogy hogyan lehetnek olyan trehányak, hogy nem a megfelelő fakkban tarják a hajó postáját.

– Azonnal keressék meg a levelem! Tudom, hogy kaptam, és amilyen kupleráj van itt, biztosan elrakták valahova!

A fiatalember nem mert feleselni, mert érezte, hogy hibáztak, és a magyarnak valahol igaza van. Megígérte, hogy utánanéz. Kollányi nem hagyta magát, és az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy a levelét kereste. Majdnem sírva indult vissza a hajóra. Hiába volt minden, nem találtak neki címzett borítékot.

Mint az alvajáró bandukolt a tűző napon. Elment három bár mellett is, de egyikbe se ült be, hogy a szomját oltsa, pedig már teljesen kiszáradt a szája. Amikor a posta mellett haladt el, a fejéhez kapott. Ó, én hülye, gondolta, és bement. Még ha kapott volna is postát, a telefonálást akkor se hagyhatja ki! Hát még most, ebben a helyzetben! Milyen egyszerű az egész, a fene egye meg, hogy nem jutott az eszébe előbb! Felhívja Évát, és minden egyszerre világos lesz, és szép is. Alig várta, hogy az asszony hangját meghallja.

A készülék kicsengett. Közben elővette a cigarettát, és rágyújtott. Már a harmadik csengetést hallotta. Az órájára pillantott, és amíg kiszámolta, hogy otthon mennyi lehet az idő, bekapcsolt az üzenetrögzítő. Ideges lett, mert még nem jött rá, hogy hány óra van otthon, így nem tudta azt se kiszámolni, hogy mikor hívhatja újra Évát. Végül annyit mondott, hogy később újra telefonál.

[

GYORSAN elröppent a három hét. Éva nem is vette észre az idő múlását. Sose gondolta volna, hogy egy ilyen férfi toppan valaha az életébe. Most madarat lehetett volna fogatni vele. A nappaliban rendetlenség volt. A szoba közepén nyitott bőrönd hevert, és Éva a ruháit válogatta. A kétszárnyú szekrény tárva nyitva volt, csak az ő ruháit tartotta benne. Kollányi öltönyeit egy kartondobozba tette, minek foglalja a helyet, amíg nincs itthon. Nem kellett sok holmit vinnie, Kovács rendelkezett így. De a legkedvesebbeket mégis be akarta csomagolni. Kellemes gond volt kiválasztani a megfelelőket…

A beteglátogatást megismételték másnap is, de a következőn Évának be kellett menni dolgozni. Kovács doktor nagyon rossz néven vette, hogy a nő nem szólt előtte, és hiába csöngetett este kilenckor a kapuban, a hosszúra nyúlt műszak után. Aznap három nehéz műtéte is volt a kórházban, és utána még a klinikájára is be kellett mennie. Semmi másra nem vágyott jobban, mint Vica ölelő karjára. És akkor az asszonyt nem találta otthon.

Másnap kora reggel kiugrasztotta a hívással az ágyból, és alaposan megmosta a nő fejét. Ráparancsolt, hogy maradjon otthon.

– Megtiltod talán, hogy dolgozzam…? – kérdezte Éva.

– Igen! – csengett határozottan Kovács hangja. – Délután kettőkor nálad leszek, és megbeszéljük a dolgot. Éva nem feküdt vissza, pedig szúrta szemét az álmosság. Azt próbálta kitalálni, hogy mivel lepi meg a férfi.

Türelmetlenül várta, minduntalan az órájára pillantott. Még nem tudta, hogy mennyire pontos. Kettőre ígérte, hogy eljön, így háromnegyedkor már kiszaladt az erkélyre, hogy lesse a férfit. Amikor a kaputelefon csengett, villámgyorsan ott termett.

– Az ajtó nyitva lesz, de zárd be ám magad után… – mondta sejtelmesen, és bement a nappaliba. Minden úgy volt elrendezve, ahogyan eltervezte.

Kovács óvatosan meglökte az ajtót. Valóban nyitva volt. Belépett, de nem látta Évát.

– Vica, merre vagy? – kérdezte kissé bizonytalanul.

– Itt! – hallotta a nappaliból. – El ne felejtsd becsukni…

A doktor gondosan bezárta az ajtót, s átment az előszobán. Éva a nappaliban volt. A földre egy vékony takarót terített, rajta hevert meztelenül. Oldalt feküdt. Egyik lába kinyújtva, a másikat kissé felhúzta. Tökéletes teste hullámvonala kirajzolódott a sötétzöld pléden. Fejét lefektette, haja szétterült, s az égővörös hajkorona szinte lángolt.

– Most már olyan a színe, mint eredetileg volt… – mondta az asszony mosolyogva, és kitárta a karját. A doktor ledobta a csokrot a földre, és elkezdte az ingét gombolni. Aztán a nyakkendőjéhez kapott, meglazította, majd kilépett a cipőjéből. Éva lehunyt szempillája alól leste a kapkodó mozdulatokat. A férfi bajsza idegesen rángatózott, ettől lenevette magát. – Gyere, Gézu –, mondta halkan, és lehunyta a szemét.

Fél óra múlva Kovács ernyedten feküdt a földön. A takaró egy csomóban, az asztal alá volt gyűrve. Éva felpattant, megfogta a férfi kezét és a szófára húzta. Az ölébe bújt, és érzékien símogatta a mellkasát.

– Az én kartonomat felvetted, de mi lesz a tiéddel? – kérdezte. A férfi felvonta a szemöldökét, és kérdően nézett a nőre. – Majd kérdezem, és az adatokat ide raktározom – kopogtatta meg a homlokát Éva. Kovács önkéntelenül is bólintott.

– Neve? – kérdezte nevetve a nő.

– Doktor Kovács Géza, kérem tisztelettel – válaszolt a férfi, és megsímogatta az asszony mellét.

– Ne próbáld elvonni a figyelmem! Ez most alantas eszköz alkalmazásának minősül. Címe? – folytatta a kikérdezést.

– Tudod…

– Hogyan… – kérdezte Éva, mint aki nem jól hall.

– A klinikán lakom. A legfelső emeleten van a lakásom.

– Ja, az más – gondolta Éva. Ez megmagyarázza, hogy miért volt sötét a három ablak… – És miért nem akartál felvinni oda?

– Hát hagytad? Azt mondtad, hogy etikátlan vagyok, így a lakásommal már elő se mertem hozakodni.

– Fogadjunk, hogy arra gondoltál, hogy ide könnyeben feljutsz…

– Nyertél. És én is… mert most már itt vagyok.

– Ez igaz, de nem akkor amikor te akartad, hanem amikor én. Családi állapota? – kérdezte Éva, és érezte, hogy egy picike gombóc van a torkában.

– Este nálad voltam, most délután itt vagyok, akarod, hogy holnap reggel eljöjjek? Amikor akarod itt vagyok…

– Ez nagyon is rendben van, de mégse válasz a kérdésemre.

– Egy nős ember megtehetné?

– Nem nagyon tudom elképzelni.

– Akkor mi a felelet? – kérdezte a férfi, s elgondolkozva nézett az asszonyra. Hirtelen felemelkedett. Átmászott Éván, közben alaposan megfogdosta, hogy szinte fájt a nőnek. A könyvespolcról elvett egy papírt, tollat keresett, s ráírt valamit. Ott hagyta, és visszaült az asszony mellé. Megfogta a kezét.

– Vica, mondj egy dátumot, ha lehet ne túlságosan távolit.

– Miért? – kérdezte kíváncsian az asszony.

– Csak, ne kérdezősködj, mondd!

– Jó, huszadika, megfelel?

– Ha neked igen, nekem is… Most menj oda, és olvasd el, hogy mit írtam a papírra. Ha ezt egy nős ember meg tudja csinálni, akkor megeszem a kalapom.

Éva fekelt, és lassan odament a polchoz. Tétova mozdulattal nyúlt a lapért. Ránézett a férfira. Az kerekre nyitott szemmel mosolygott rá. – Na, olvasd már el – noszogatta. A nő szétnyitotta a lapot, és belepillantott. Egy pillanatra megkövülten bámult rá. Egyszerűen nem hitt a szemének.

– Nos, Vica, ha nős vagyok, akkor lehetséges ez? – kérdezte Kovács.

– Nem, nem hiszem… – dadogta Éva. – Ez valóban komoly? – kérdezte, mert nem mert hinni a szemének. Hallani akarta, amit leírva látott. Mert a lapon az volt, hogy amelyik napot megjelöli, aznap indulnak két hétre nyaralni Nizzába, feltéve, ha Éva hajlandő elfogadni a férfi meghívását. Elindult a férfihoz. Közben jachtokat látott a verőfényes tengerparton, hófehér ruhás picérek sürgölődtek körülötte, látta magát estélyi ruhában a Kaszinóban, ékszerek csillogtak lelki szemei előtt, elegéns éttermekben látta magát. Csillogó szemmel állt meg a szófa előtt. Lassan leült a szélére, és megcsókolta a férfit.

Kovács betartotta a szavát. Éva tudta, hogy az időpontot ő választotta, s az onnan számított két hét csak az övé. Kovács semmiképpen nem lehet nős. Hogyan tehetné meg egy asszony mellett, hogy ennyi időre elszabaduljon, ráadásul, akkor, amikor Éva akarja?

Napokon keresztül tervezgették az utat. Éva választott a három szóba jöhető szálloda közül. Sokáig tépelődött, hogy kocsival menjenek-e vagy repülővel, végül a gép mellett döntött, mert még sose repült, annak ellenére, hogy nagyon félt a légi utazástól.

Az új ruhájába bújt, amit az előző napon kapott. Türelmetlenül várakozott. Amikor meghallotta Kovács doktor hangját az utcáról, szinte repült az erkélyhez.

– Vica! Mi lesz már? Indulnunk kell… – harsogott a férfi a Mercedes mellett.

– Máris rohanok! – kiáltotta Éva. Felkapta a kis bőröndjét, és sietve zárta be a lakást. A lépcsőházból még hallotta, hogy cseng a telefon. Egy pillanatra megtorpant. Vajon ki keresheti? Kati barátnője nyaralni ment, semmi fontos mondanivalója nem lehet, Csontos a bárból említette, hogy felhívja, de nem mondta biztosra. Az anyja nem szokta hívni. Legyintett. – Mondd rá az üzenetrögzítőre, akárki vagy… – gondolta, és leszaladt a lépcsőn.