Negyedik, utolsó rész

KOLLÁNYI napjai a szolgálatban és a postán teltek. Amíg a hajó a kikötőben volt, minden nap, szinte rimánkodva kérte az ügynököt, hogy alaposan nézzék át a napi postát, mert ott kell lennie a Magyarországról érkezett légipostai borítéknak is.

Felhívta Pataki Ferit is, hogy próbálja meg elérni a feleségét.

– Ferikém, nagyon aggódom. Nem tudom, hogy mi történhetett Évával. Próbálj utána nézni… Holnap ugyanebben az időben hívlak.

A következő nap megint csak az üzenetrögzítővel beszélt. Utána felhívta a barátját.

– Géza, nem tudtam Évát elérni. A legkülönbözőbb időpontban hívtam, de sose veszi fel. Tanácstalan vagyok.

Kollányi elsápadt, majdnem sírva mondta. – Feri, a legrosszabtól tartok. Félek, hogy baleset érte… Próbáljátok a kórházakat felhívni…

– Meg a rendőrséget is – mondta Pataki, és Kollányi belesápadt a gondolatba is, hogy Éva…

A következő huszonnégy órában a lehető legvadabb képzelgései támadtak. Kórházban látta  a feleségét, nyakig begipszelve. Remegve gondolt rá, hogy az autóbusz karambolozott, és az asszonyt a tűzoltók vágták ki az összeroncsolt járműből. Jaj, Istenem, nehogy tolókocsiba kelljen szegénynek leélni az életét, aggódott. Az is az eszébe jutott, hogy a rendőrségi jelentésben bukkannak a nyomára, az áldozatok között, és még a temetésre se ér haza.

Nem tudott a munkájára koncentrálni. Ideges volt, aki szólt hozzá, azzal goromba volt. Rázbandi behívta magához.

– Gézám, nem jó ez így. Állandóan eszed magad. Próbálj meg nem gondolni a legrosszabbra.

– Könnyű azt mondani! Te meg tudnád tenni? Tudnál a helyemben közömbös lenni? Egyszerűen meg kell bolondulni! – kesergett.

– Megértelek, de a srácokat hagy békén. ne cseszegesd állandóan a beosztottaidat. Ma is panaszra jött a Bendegúz, hogy belekötöttél az olajszeparátor miatt.

– Az úgy volt, hogy…

– Nem kell a púder. Akik ott voltak, azt mondták, hogy csak kötözködtél vele.

Kollányi öklével a nyitott tenyerébe csapott. A jó franc essen bele, gondolta. Soha nem esett meg vele, hogy a munkatársai panaszkodtak volna rá, és most tesség, még ez is. Ránézett Rézbandira, semmit se szólt. A főnöke szó nélkül megfordult, és eltünt a hálófülkéjében. Hátratett karral jött ki. Hirtelen előkapta a kezét, és egy tükrött tartott Kollányi arca elé.

– Nézd meg magad… Milyen búval bélelt arcot vágsz! – mondta és elnevette magát.

Kollányi szembenézett magával. Borostás volt az arca, szeme karikás, haja az égnek állt. Megfogta a tükröt, és lenyomta a főnöke karját.

– Ne marhulj már… – mondta, és megpróbált mosolyogni, de csak egy grimaszra futotta az erejéből.

Másnap taxit fogott, pedig nem akart feleslegesen költeni. Így is sok pénzét elvitte a hiábavaló telefonálgatás. Most Zita volt otthon.

– Szia Géza… – mondta, és Kollányi úgy érezte a hangjából, hogy valamit tud az asszony. – Tegnap egész nap itthon rostokoltam. A telefonszámlát bevasalom ám rajtad! El nem tudod képzelni, hogy hány helyre telefonáltam. Hála Istennek, nincs egyik kórházban se Éva, és a rendőrség se tud róla, hogy aznap baleset lett volna a reptér közelében, vagy akár azon az útvonalon, amerre haza kellett mennie. Viszont felhívtam a bárt, ahol dolgozik, és ott azt mondták, hogy orvosi javaslatra két hét szabadságot vett ki… Elutazott pihenni, mert nem érzi jól magát. Ideges, szédülései vannak, hányinger jön néha rá… Gyenge… Azt is pedzegette a főnöknek, hogy ha nem lesz jobban, akkor lehet hogy nem megy vissza dolgozni. Állítólag veled is megbeszélte. – mondta egy szuszra az asszony. – Hát ez van Géza. Ha nem is a legjobb híreket mondtam, de nem olyan rossz, amitől tartottál.

– Köszönöm, Zita – tette le a kagylót Kollányi.

Hát ez is valami, gondolta. Vajon mi baja lehet az asszonynak? Mindegy, a fő az, hogy megvan, és remélhetőleg jól is érzi magát. Jobb kedvre derült, nem is sietett már vissza annyira a hajóra. Sétált egyet a tengerparton, majd meglátta Foltos Zolit, aki egy vendéglő teraszán ücsörgött. A fiatalember is észrevette, és intett neki, aztán hirtelen visszarántotta a kezét, és másfelé fordult. Kollányi úgy érezte, hogy Zoltán már megbánta, hogy odahívta, de azért odament. A negyedik gépész is ott volt, amikor úgy lebarmolta Bendegúzt, az olajozót. Letelepedett a nádfonatú székre.

– Iszol valamit? – kérdezte Foltos. Kollányi egy kólát kért. – Na, tudtál beszélni az asszonnyal?

– Nem, nincs otthon. Elutazott pihenni. Szerencsére egy kicsit rosszul van. Már nem az a jó, hogy rosszul van, hanem az, hogy nincs nagyobb baja… – dadogott Kollányi. A pincér lette a kólát. Azonnal kérte a pénzt. A férfi kiszámolta, s egy hajtásra kiitta. – Ez jól esett… – mondta, és úgy nézett Foltosra, mint aki marslakót lát.

– Várj csak Zoli…! – emelte meg a hangját. A fiatalember sóhajtott egyet, mert azt hitte, hogy megint egy hosszabb lekizésnek néz elébe. A kollégájának azonban egészen más volt a gondolata. Izgatottan megragadta a fiatal gépész kezét, és az asztalhoz kezdte veregetni, közben félhangosan motyogott.

– Mit is mondott Zita? Hogy enyhe rosszullétei vannak, meg hányingere, és nem találja a helyét. És azt is említette, ha nem múlik el, akkor otthagyja a munkahelyét, és most jön a lényeg: mert megbeszélte a férjével is! – Hangosan folytatta. – Hát megvan, Zolikám! Hát megvan…! – A férfi egyszeriben jókedvre derült. Foltos fellélegzett. Így mégis csak más… – Ó, én bolond! – folytatta a második gépész –, hiszen azt mondtam az én Évámnak, hogyha terhes lesz, akkor semmiképpen se hagyom, hogy dolgozzon. Ott kell hagynia a munkahelyét, és otthon pihenget majd, vigyáz magára, és főleg a picire! Semmi esetre se kockáztatom meg még egyszer, hogy… – mondta, és elborult a tekintete.

– Mit… – kérdezte Foltos, mert nem ismerte Kollányi első házasságának történetét.

– Á… nem fontos – motyogta kissé szórakozottan. Aztán fellelkesülve folytatta: – Hát ezért utazott el, egy kis levegőváltozásra! Ó, én hatökör! Hogy aggódtam, amikor pedig örülnöm kellett volna, hogy jön a gyerek! – Odaintette a pincért, és rögtön négy sört rendelt. A felszolgáló megkérdezte, hogy lefoglaljon-e két széket a barátaiknak, mert hamarosan több vendégre lehet számítani, de Kollányi meg se hallotta. Tovább lelkendezett. Foltos vigyorogva hallgatta. Mennyivel jobb volt így, mint olyan búvalt bélelten…

A pincér meghozta a söröket. Kollányi hatalmas kortyokkal lehúzta az egyiket. Elgondolkozva nézegette az üres üveget.

– A franc megette az egészet… – mondta, és Foltos értetlenül nézte a hirtelen hangulatváltozást.

– Most aggódhatok mindkettejükért. És legközelebb csak Argentínából hívhatom. Három hétig rághatom a körmömet, mire beszélhetek vele…

Foltos megemelte az üveget.

– Akkor igyunk a picire… – mondta. Aztán vígasztalóan hozzátette: – Meglátod, hamarabb ott leszünk San Lorenzóban, mint gondolod…

[

Foltos tévedett. De ezt nem lehet a szemére vetni. Visszatértek a hajóra, és a negyedik gépész azonnal lement a gépházba, hogy ne kelljen hallgatnia Kollányi áradozásait. Egy hajón kissé más az élet, mint a szárazföldön. Nem válogathatja meg a társait senki, azokkal van összezárva, akiket a sors, vagy a tengerészközvetítő ügynökség a számára rendelt.

Ha egy különcöt vet közébük a sors, akkor sokak életét megkeseretheti. Kollányi tudta ezt, de eszébe se jutott volna, hogy magát is közibük sorolja. Pedig a hajó személyzete kezdte kerülni. A jóból is megárt a sok, hát még Évából, a csodafeleségből…

Pedig ha tudták volna, hogy Kollányi most jó hírrel tért vissza, és bárkit vendégül lát egy sörre, vagy whiskyre. A gyerek születését meg kell ünnepelni… Sőt, nem lehet elégszer…

De nem volt alkalma, hogy meghívjon bárkit is a kabinjába. Foltos után eredt, a gépház hátsó ajtaját becsapta, nagyot durrant. Sietett, mert eszébe jutott, ha nem hívja, akkor nem jön a sörre a gépész. Egy hajó gépházának megvannak a maga szabályai. Mindenki cipőt cserél, mielőtt lemegy az olajszagú, a motorok dübörgéstől vibráló levegőjű motortérbe. Kollányi most sietett. Gonodlatban otthon járt, valahol Éva körül, vagy talán már a szülési előkészületeket tervezgette, s nem látott, nem hallott. Mint az alvajáró közlekedett. Nem vette észre, az olajjal teli kannát se, ami  a gépkezelőre várt, hogy feltöltse vele a hidraulikát.

Belerúgott, s az csörömpölve felfelborult. Erre se eszmélt, csak egy kissé nagyobbat lépett a szokásosnál.

Az olaj azonnal szétterült, s Kollányi belelépett.

Csak akkor eszmélt, amikor azt vette észre, hogy lába az égnek mered, a farkcsigolyája borzasztóan fáj, és pattogva csúszik le a lépcsőn. Karja beleakadt az egyik korlát oszlopba, majdnem kificamította a vállát, s mire landolt, a lépcső aljába érve bokája nagyon furcsán állt. Meglepve nézte.

– Foltooos! Segíts... - üvöltötte torkaszakadtából, amikor rájött, hogy mi történt. A felismerés, hogy baj van a lábával, meghozta a fájdalmat is. Élesen belenyilallt, majd a forróság átjárta a testét, alulról kúszott egyre feljebb, elérte az agyát, s már csak ezt érezte. Nem volt más, csak a  borzalmas fájdalom. Szemmel láthatóan dagadt a bokája. A segítség nem jött. Hogyan is hallhatta volna a negyedik gépész főnöke üvöltését? Az alapzaj is olyan hangos, hogy mindenki fülvédőt visel…

Kollányi megpróbált felállni. Azonnal kiverte a víz. Felmérte, hogy nem kaphat segítséget, akár órákig is itt feküdhet, amíg ráakadnak. A szolgálat az első ajtót használja, ha a gépházba jön, az idejét a kezelőpult környékén és a főpgép vagy a szeparátor mellett töltik, miért jönnének ide? Összeszorította a fogát, erőlködött. Sikerült feltápászkodni. De a fájdalom, nemhogy csökkent volna, erősödött. Hóna alá vette a korlátot, belecsimpaszkodott, s fél lábbal s mindkét kezével erőlködve valahogyan felhúzta magát a bejárató ajtóig. Ott azonban csurom vizesen összeroskadt. nem érdekelte a farmer, hogy olajos lesz, s újat kell venni, s mekkora kiadás, amikor gyerket várnak, amikor sokkal jobban meg kell fogni minden fillért…

Szerencséje volt. Foltos észrevette. Persze, azonnal oadament, hiszen látta, hogy kollégája bajban van. Kollányi hamarosan a második tiszt keze közé került, akinek a feladatai közé tartozott a betegek ellátása. Hamarosan megjelent az első tiszt és a parancsnok is. Tárnoki megnézte a bokáját, s azonnal utasította az első tisztet:

- Csomagoltasd össze a holmiját. Majd Géza irányítja… Én azonnal kérek váltót, remélem elő tudnk kaparni egy második gépészt.

Kollányi nem tiltakozott. Tudta, hogy igaza van Tárnokinak, és azt is látta, hogy hamarosan nem állhat lábra. csúnya törése lehet…

[

Éva ideges volt. Nem értette, miért nem jelentkezik Kovács. Hiszen amikor hazaértek a nyaralásból, azt mondta, három napra el kell utaznia, valamilyen kongresszusra. Az is lehet, hogy valamilyen más dolga akadt. Nem érdekelte különösképpen, csak az, hogy mikor látja újra a férfit.

Gézu különleges, mondhatni furcsa rendszabályokat vezetett be. Megszabta, hogy mikor hívhatja, ha máskor tárcsázta, előfordult, hogy legorombította. Dolgozik, válaszolta kurtán-furcsán, s amikor legközelebb találkoztak, akkor is megkapta a beosztását.

Úgy döntött, hogy akkor is felhívja, ha megtiltotta az orvos.

Tárcsázott.

– Tessék, Kovács doktor rendelője, az asszintense beszél… Miben segíthetek?

– Na, kedves, legyen szíves megmondani Gézunak, hogy nem tartotta be amit ígért. Már két napja nem jelentkezett, azonnal hívjon fel.

– A Gézuuu? – kérdezte az asszistens olyan meglepetten, hogy Éva majdnem elnevette magát.

– Hát persze, ki más? Ez az ő rendelője, nem? A klinika az övé, nem? Én pedig a Gézué vagyok, hát kedves, legyen szíves, és ne akadékoskodjon. Mondja meg a doktor úrnak, hogy várom a hívását.

– Természetesen, megmondom - mondta a nő tisztelettudóan. – De annyit csak elárulhatna, hogy ki kereste, mit mondjak a professzor úrnak? - kérdezte, és a "professzor urat" megnyomta.

– Az ő kis Évája vagyok, kedves… - búgta a kagylóba Éva. Mennyire más professzor kedvesének lenni, mint egy egyszerű hajógépész feleségének. Ez a buta asszisztensnő is melyen tisztelettudóra váltott, amint kiderült, hogy milyen is a kapcsolata Gézával. Elégedetten tette le a kagylót.

Kiment a konyhába, hozott magának egy pohár vörösbort, és lekucorodott a fotelbe. Felhúzta a lábát, és Gézára gondolt. Természetesen nem a férjére, hanem Kovács doktor körül jártak a gondolatok. El kell válni Kollányitól, és hozzámenni az orvoshoz. Professzorné, ez nem hangzik rosszul, még akkor is, ha Gézu nem szerezte meg a fokozatot, vagy micsodát… Éva nem tudta, hogy a professzorság valójában mi is? Cím, vagy beosztás? De ez nem is fontos.

Kortyolt a pohárból.

Csodálatos volt a francia tengerparton. Soha nem lesz ekkora élményben része, ha Kollányi felesége marad… Bár Gézu biztosan elviszi máskor is, de azért dr. Kovácsnéként sokkal biztosabb a dolog.

Elbóbiskolt.

Álmában újra Nizzában járt, hajót béreltek, és megvacsoráztak egy tengerparti hangulatos étteremben, s a szállodában nagyon szerették egymást.

Csörömpölésre riadt fel.

A borospohár ezer darabra törött, biztosan az keltette fel. Nyújtózott egyet, de sz újabb csörgés után rájött, hogy a telefon szól. Felvette a kagylót.

– Halló… - ám a telefon vonalat adott. Nem az ébresztette fe.

A bejárati ajtó csöngője űjra felberregett, élesen, türelmetlenül. Éva kelletlenül met az ajtóhoz, ka a franc zavarja ilyenkor? Olyan szépet álmodott… Már majdnem ágyba bújtak Gézuval…

Durcás arccal nyitotta ki. Az ajtó előtt a doktor állt. Éva elmosolyodott.

– Kedves vagy, hogy ilyen gyorsan ide jöttél.

A férfi szó nélkül belépett. Éva csókra nyújtotta száját. Kovács doktor óvatosan betette a bejárati ajtót, majd fordulásból, visszakézbő szájon vágta a nőt. Az ajka felrepedt, és vékony csíkban csordogálni kezdett a vér. Éva nem értette, nem tudott felocsudni, nem fogta fel, hogy mi történt. Kovács nem hagyott időt a gondolkodásra. Másodszor is ütött. Majd harmadszor is, Éva ekkor már féltérdre esett.

A nő lassan-lassan kezdte felfogni, hogy mi történik. A dühtől eltorzult az arca, szinte artikulátlan hangon üvöltötte:

– Megőrültél, mit csinálsz…? Mit csinálsz?

A férfi nem válaszolt, megragadta a nő csodálatos fekete haját, és vonszolni kezdte a szobába. A helyiség közepén elengedte, és belerúgott.

Éva ekkor foghatta fel, hogy mi történik. Felugrott, és nekiesett Kovács doktornak. Tíz körömmel kapott az arcába. A férfi nem várta a hirtelen támadást, ezért nem tudott védekezni. Az éles körmök felhasították a szeme alatt.

Visszavágott, ököllel ütött. Éva rúgott. Térdével a férfi ágyékába. Az összegörnyedt, telibe találták, lerogyott a fotelbe, és ott hajlongott a fájdalomtól.

Éva csak most kezdett sírni. Érezte, valamit nagyon elronthatott, csak azt nem értette, hogy mit…

– Te, hülye kurva… Honnan vetted a bátorságot, hogy felhívd a feleségem?

– Miii? Neked feleséged van? És kicsoda, ha szabad érdeklődnöm?

– Hát ki más lehetne, mint az asszisztensnőm? Mit gondolsz, te kis hülye?

– Megmondanád, honnan a jó fenéből tudtam volna? Mondtad egy szóval is…?

– Nem tartozik rád…

– Hát kire, te ütődött szélhámos? Kire, ha nem rám?

– Megmondtam, hogy nem hívhatsz… Nem? Megmondtam! - Kovács mostmár artikulátlanul üvöltött.

Éva csak nézte, és tudta, hogy vége mindennek, amit olyan szépen eltervezett. Most már nem a pofonok fájtak. Már nem üvöltött, hanem csendesen zokogni kezdett. Sajnálta Nizzát, sajnálta az elszalasztott szép életet. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy kell találni valami megoldást, vissza kell csinálni mindent, nem engedheti ki a keze közül a szerencséjét… Felemelte fejét, ránézett Kovácsra, és tudta, hogy minden hiába.

– Mondd, Éva, hogy lehettél ekkora marha?

– Mondd, Gézu, hogy lehettél ekkora marha…– ismételte meg Éva, alig hallhatóan –, miért nem mondtad meg, miért nem szóltál? Hát tudtam én, hogy a feleséged az asszisztensed? És hogyan tudtál Nizzára időt szakítani… hogyan? Hiszen te nem is válaszoltál a kérdésemre, hogy nős vagy-e, csak azt kérdezted, megteheti-e nős ember, hogy akkor megy el üdülni, amikor akar?

– Nem hallottál még olyat, hogy valakinek a felesége elutazik két hónapra a rokonaihoz Amerikába? – kérdezte a férfi. Felállt, megpróbálta magát rendbehozni.

– Elmész, Gézu?

– Mit gondolsz?

– És mikor látlak?

– Hülye…

– Terhes vagyok. Tőled…

– Száradjon beléd… Hagyj békét. Soha többet nem akarlak látni.

Kovács úgy, ahogy rendbehozta magát, a sebeit bekente egy kis kölnivel, ragtapaszt tett rá, és szó nélkül elment.

El se köszöntek egymástól.

Rövid volt, de szép, gondolta Éva, és a tükörben megnézte az arcát. A szeme alatt már kezdett kékülni. Előkereste, felpróbálta a napszemüvegét. Eltakarja, állapította meg. Az erkélyhez ment. Kihajolt. Kovács már a kocsi ajtaját nyitotta. Fel se nézett, úgy ült be, és elhajtott.

Végleg elment.

Évába belenyilalt a felismerés, soha többet nem látja. Eleredtek a könnyei. hangtalanul zokogott, de amikor már hangosan sírt, akkor bement, bezárta az erkélyajtót, és lerogyott a heverőre. Egyre inkább átadta magát a sírásnak.

Most mi lesz?

Mit tegyen?

Nem hazudott, amikor azt mondta, hogy terhes. Biztosan tudta azt is, hogy nem a férjétől.

Gondolkodott.

Napokon keresztül gondolkodott.

Amikor végleges elhatározásra jutott, elkezdte böngészni az újságok hirdetéseit.

[

Kollányi ideges volt. Nem volt biztos magában. Lehet, hogy mégse jól döntött, amikor nem értesített Évát a hazajöveteléről. Fel kellett volna hívni. De akkor az a bolondos asszonyka biztosan kijött volna a reptérre, tolatott volna a pocakjával, lehet hogy valaki beleszalad, és akkor megtörténik a tragédia, ez a gyerek is… Ki se merte mondani, még magában se. Inkább majd taxival hazamegy, mert a járógipszet, amit a kórházban kapott, már megszokta, és viszonylag biztosan tudott közlekedni. Mindig akad valaki, legvégső esetben a hordár, aki segít a csomagok cipelésében…

A taxist nem idegesítette a tengerész fecsegése. Szerette, ha az utasok maguktól szóba elegyednek vele, ilyenkor neki is megeredt a nyelve. Mire a lakás elé értek, már mindenről tudott, ami Kollányi szívét nyomta, és a borravalór zsebre téve, még megjegyezte:

– Hát majd a keresztelőre hívjon meg…

Kollányi buzgón ígérte, s csak akkor jött rá, hogy nem ethet eleget a kérésnek, amikor a taxi elhajtott. se rendszám, se név, semmit se tudott a férfiról. Na, nem baj…! Megvonta a vállát.

Becipelte a bőröndöt, szerencsére a lift jó volt.

A lakásajtó előtt egy kicsit tétovázott. csengessen, vagy nyissa ki az ajtót.

Ha csenget, és Éva nyit ajtót, még valami szelességre vetemedik örömében, s mi lesz a picivel…? Elővette a kulcsait, halványan remegett a keze, amint elfordította a zárban. Nem hallott mozgást az előszobában. Kinyitotta az ajtót, és bement. A bőröndöt letette, és körülnézett. Valami szokatlan volt, de nem tudta megfogalmazni magának. Annyira várta már a találkozást Évával, hogy szinte semmi se jutott el az agyáig.

– Éva, itthon vagy? – kérdezte jó hangosan. Nem kapott választ. A nappali ajtajához lépett, és vigyorogva tárta ki.

A mosoly az arcára fagyott.

A nappali teljesen üres volt.

Becsukta a szemét, mint aki nem hisz annak, amit lát. Újra kinyitotta. A szoba majdnem teljesen üres volt. Csak a nagy szekrény állt a sarokban. Kollányi megzavarodott. Hirtelen belenyilallt a bokájába is, átbicegett a másik szobába. Az, ha lehet, még üresebb volt, mint a nappali. A hálószobában a heverője megvolt, és egy szék is maradt. Most már, amilyen gyorsan csak tudott, a konyhába bicegett. A beépített szekrények, a géztűzhely megvolt, a mosogató is, de egy gépet se látott. Se mélyhűtőt, de még kenyérpirítót se…

Nem értett semmit.

Nem volt képes felfogni, hogy Éva kipucolta a lakást, és elment…

Bement a hálóba, és lerogyott az ágyra.

Napokig csak kóválygott.

Lassan-lassan elfogadta a megmásíthatatlant.

A szomszédoktól megtudta, hogy Évához nap-mint nap feljárt egy jóképű férfi…

Nem hitte, mert nem akarta. de ez nem változtatott a tényeken. Egy hetébe került, mire elfogadta, nem nyugodott bele, de elfogadta, hogy nincs Éva. Addig semmit se csinált. Csak lézengett, sé várt az asszonyt. Órákat rostokolt az erkéylen, a buszmegállót figyelte, és várta, mikor száll le az asszony, és indul haza…

Érheti az embert bármekkora tragédia, elérkezik egyszer az a pillanat, amikor megvilágosodik, és visszatér a régi életbe. Amikor helyre zökken minden. Ez történt Kollányival is. Beszerzett néhány bútort, persze csak a legszükségesebbet. Amikor pénzért ment a bankba, rájött, hogy nem volt a legszerencsésebb ötlet, hogy Évának is megadta a jogot a számla fölött, mert egy fillér nem volt rajta. Betette a zsebben hazahozott pénzét. Egy keveset megtartott. Beosztóan kell majd élnie…

Hogy ne unatkozzon, nekiállt kirámolna a nagy szekrényből, amit meghagyott Éva. Az asszony minden olyan holmit belezsúfolt, amit nem vitt magával. Még szép, hogy nem hagyta szanaszéjjel a lakásban.

A turkálás közben megtalálta az írógépet, és a másfél oldalt, amit írt.

Leült, és elolvasta.

Elmosolyodott.

Hirtelen ötlettel papírt főzött a gépbe, és leült. Írni kezdett. Vadul verte a billentyűket. Töltött magának, ivott, írt, ivott, írt…

Csak úgy ömlött belőle a szó.

Reggel lett, mire befejezte. Felemelte a paksamétát, és beleolvasott:

"A mikrobusz éles kanyart vett, Kollányi nekidőlt Évának. Egymásra mosolyogtak. A férfi vágyódva nézte feleségét. Aprólékosan végigjártatta rajta tekintetét. Az asszony vékony, de formás lábát az ülés alá dugta, Egyik kezét az ölében pihentette. Időnként a jeggyűrűjéhez nyúlt. Szórakozottan forgatta. Könnyű tavaszi kabátja kigombolva, citromsárga, testhez tapadó, kötött ruhája kiemelte alakját, megfeszült dús keblén. Karcsú derekára széles, nagycsatos, fekete övet tett. Arca hosszúkás volt, orra picit húsos. Olyan jó, harapni való, gondolta a férfi. Szája kissé nagy volt, de ezt jól ellensúlyozta a festéssel. Vörösesbarna árnyalatú rúzst használt, felső ajkát jobban kihangsúlyozta, a szája szélénél keskeny csíkban végződött. Kissé kiugró pofacsontja, és enyhén mandulavágású szeme ázsiai jelleget kölcsönzött arcának. Mindezzel ellentétes volt magas homloka. Koromfekete, hullámos haja egyik szemét eltakarta. A szemüveg aranyszínű kerete megcsillant, amikor ifjú férjére nézett az asszonyka.

– Elgondolkoztál, Gézu.

– Egy kicsit – vallotta be a férfi."

Kollányi az utolsó oldalra lapozott:

"Ha csenget, és Éva nyit ajtót, még valami szelességre vetemedik örömében, s mi lesz a picivel…? Elővette a kulcsait, halványan remegett a keze, amint elfordította a zárban. Nem hallott mozgást az előszobában. Kinyitotta az ajtót, és bement. A bőröndöt letette, és körülnézett. Valami szokatlan volt, de nem tudta megfogalmazni magának. Annyira várta már a találkozást Évával, hogy szinte semmi se jutott el az agyáig.

– Éva, itthon vagy? – kérdezte jó hangosan. Nem kapott választ. A nappali ajtajához lépett, és vigyorogva tárta ki.

A mosoly az arcára fagyott.

A nappali teljesen üres volt."

Igen, gondolta Kollányi, megírtam. Amit elhatároztam, megtettem. Itt a kettőnk regénye. Aztán gondolt még egyet, papírt fűzött a gépbe, és felírta:

Jin és Jang

avagy a boldogság regénye

Ha idáig eljutottál, akkor jogosult vagy hozzászólni! Én meg örülnék neki.