2011. november 13., vasárnap

Második rész

Print Friendly and PDF

Kollányi mérgesen ment a kocsihoz. Az ügynökségi fullajtár meghökkenve nézett rá. Hogy lehet, hogy valaki megérkezik az Államokba, és nem repes a boldogságtól?
– Nem tudtam beszélni a feleségemmel… – adta meg a magyarázatot, és a fiatalember ettől megnyugodott. Az más. Nem érte csorba a csillagos-sávos nemzeti öntudatát. Még pár vígasztaló szót is dünnyögött, de olyan borzalmas tájszólásban, hogy a tengerész egy kukkot se értett belőle.
Kollányi hiába próbálkozott Memphisből, hiába várakoztatta meg az ügynököt New Orleans-ban a reptéren, Éva nem vette fel a kagylót. Vajon mi történhetett? Ez a kérdés foglalkoztatta, másra nem is igen tudott figyelni. A hajón is egykedvűen válaszolgatott a szokásos kérdésekre. Igaz, késő éjjel érkezett, ennek tudták be a rossz kedvét. Amíg kicsomagolt ezen rágódott. Csak nem esett baja az asszonynak?
Gyorsan lezuhanyozott, és ágyba bújt. Holnap sok dolga lesz…
A kerek kabinablakon át a csillagokat bámulta. A Szíriusz volt a legfényesebb. Úgy ragyogott, mint Éva szeme az első találkozásuk alkalmával. Kollányi alaposan felkészült rá. Kidolgozott egy taktikát, összeállította a kérdéseket, amiken keresztül hamar megismerheti az ismeretlen nőt.
A megismerkedés minden várakozást felülmúlt. Amikor távolról megpillantotta a lányt, heves szívdobogás jött rá. Mintha Jolánt látná… De hiszen az lehetetlen, győzködte magát. Az első felesége három éve halott volt. Most itt ez a lány, és meg kellett vallania magának, hogy sokkal csinosabb, mint Jolán volt. Ilyen klassz nőt el se mert képzelni magának. Éva alacsonyabb volt nála, és nagy mellű, Kollányi gyengéje a nagy keblek voltak, és milyen csodálatos, mélytűzű szemekkel nézett rá a lány, amikor kezet csókolt! Igaz, először nem akarta engedni, még azt is mondta, hogy „na, ne marhuljon!”. A virágnak nagyon örült. Márpedig aki a virágot szereti… és a közmondások általában bölcs, népi megfigyeléseken alapulnak! Egy kisebb, de kedves presszóban találkoztak, ahol sikerült egy meghitt sarkot kiválasztani maguknak.
– Parancsoljon, foglaljon helyet Éva… – mondta, és a lánnyal szemben ő is leült. Kissé zavarban volt, és ezt úgy igyekezett palástolni, hogy nem hagyta szóhoz jutni a másikat. Konyakot rendelt.
– Most egy meglehetősen fontos beszélgetés előtt álunk – kezdte, és a zsebéből előhúzott egy papírlapot. – Azt hiszem, hogy a legfontosabb, hogy mindkettőnk érdekében megbeszéljük az alapvető kérdéseket. – Lesütötte a szemét, mert zavarta, ahogy Éva nagy, csodálkozó szemekkel bámulta. Érezte, hogy a lány teljesen természetesen viselkedik, és ez feszélyezte. – Nyilvánvaló – folytatta –, hogy mindketten azért vagyunk itt, mert társat keresünk, lehetőleg egy életre. Családot akarunk alapítani… Meg kell ismernünk egymás véleményét bizonyos kérdésekben. – Éva bólintott.
– Úgy bizony! – mondta, és kedvesen mosolygott.
– De tudja, hogy van az, ha két ember beszélget… Az egyik elmondja amit gondol, és ezzel máris befolyásolja a másikat.
– Az baj? – kottyantott közbe a lány, és hátradőlt a székén. Mellére ráfeszült a világos piros selyemblúz. Kollányi meg mert volna esküdni, hogy nem visel melltartót. Éva oldalt fordult, a pici asztalka mellett kényelmetlen volt az ülés. Formás lábát keresztbe rakta, fekete miniszoknyája felcsúszott a combján. Nem igazította meg, hanem rákönyökölt az asztalra, és gonoszkodó tekintettel nézett Kollányira.
– Tulajdonképpen nem baj, de így már nem az eredeti véleményét mondja… Ezért arra gondoltam – mondta, és igyekezett nem nézni a nőre, mert érezte, hogy feltett szándéka, hogy zavarba ejtse –, hogy felteszek néhány kérdést, és amikor ezekről elmondta, hogy mit gondol, akkor utána én felolvasom… aaa… sajátomat… – Éva megnyalta a szája szélét, és kissé bandzsított. – …ami azelőtt született, hogy meghallgattam volna aaa… maga… véleményét. Így őszinte választ kapok én is… – Istenem, milyen csinos, gondolta, amikor Éva úgy dőlt az asztalnak, hogy mindkét melle a lapon pihent –, …és maga is ugyanarra a kérdésre. Remélem egyetért? – A lány olyan hevesen bólogatott, mint egy karámból szabadult kiscsikó. Koromfekete hajkoronája szinte szárnyra kapott, és körbecirógatta karcsú nyakát. A férfi nem vette észre, hogy a lány bohóckodik. – Nos… – Kollányi elővette a papírt, és belenézett. – Nos… az első kérdés, hogyan gondolkodik a családi életről? És persze a gyermekről? És aaa…
A lány reagálása egyszerűen fantasztikus volt. Kollányi abban a pillanatban tudta, hogy szimpatikus Évának. Az igaz ugyan, hogy elbohóckodta a kérdés megválaszolását, de ezt úgy tette, hogy azzal elárulta magát. Mert nyilván nem véletlenül választotta azt a témát…
Amíg Kollányi az utolsó mondatokkal kínlódott, a lány az asztalon könyökölt, és állát az öklén pihentette. Hirtelen megszólalt.
– Álljon meg a menet, Gézu. Ez így lesz mindig? Magázódunk majd a nászéjszakán is? Tudod, hogyan képzelem el? – váltott tegezésre. – Majd előveszel egy papírt, és a pontról pontra végigmegyünk rajta. Valahogy így: Egy. Kedves Éva, legyen oly kedves levenni a ruháját. Rittyentős cucc a földön, kipipálva. Kettő: talán ha kérhetem, a bugyijától is megszabadulna… Bugyingó az  asztalon, kipipálva. Három: most tárgyaljuk meg, hogy előről, vagy hátulról… Tótágast! Kipipálva. Négy: akkor lenne olyan kedves kézen állni? – A lány nagyon kedvesen elnevette magát, és Kollányi kénytelen volt elismerni, hogy valahol igaza van. – Tudod, mit? – folytatta a nő. – Most megisszuk a pertut, és utána dumálunk egy jót. Azt a vacakot pedig tedd el. Nincs rá semmi szükség! – mutatott a papírra.
A férfi örömmel beleegyezett. Újabb konyakot hozatott, és koccintottak. Éva puszit is kért, mert a pertu iváshoz az is hozzátartozik. Hogy, hogy nem, a lány szájon csókolta, és Kollányi ebből is láthatta, hogy tökéletesen megnyerte a tetszését. A férfi elmondta, hogy szerinte milyen az ideális feleség. Észre se vette, de előző feleségét írta le. Olyan asszonyra vágyik, mondta, aki összetartja a családot, meleg fészekké teszi a rideg lakást. Valahol azt olvasta, hogy az ilyen feleséget tyúkanyó típusnak hívják. Nos, ilyen az ideális asszony, fejtette ki. A lány erre elkezdett kotkodácsolni és csapkodni a karjával, és Kollányi megint csak zavarba jött. Aztán elnevette magát, mert Évának a bohóckodás rettentő jól állt.
Később csak-csak sikerült úgy irányítani a beszélgetést, hogy rákérdezett, hogy mit szólna Éva egy gyerekhez? A lány egy pillanatig gondolkodott, majd úgy válaszolt.
– Olyan gyönyörű barna szeme lenne, mint neked… – mondta, és Kollányi tudta, hogy Éva alapjávan véve mély érzésű, komoly nő, aki a boldogságot keresi, a családi fészek melegére vágyik. És emellett vidám az alaptermészete. És a férfi beszélt, csak beszélt, s azt ecsetelte, hogy milyen felemelő érzés az, ha van valaki a gyerekszobában, akiért dolgozni kell, akit fel kell nevelni, felelősséget kell vállalni a csöppségért…
És Éva, ez a nagyszerű lány, ugyanígy érez. Természetesen beleegyezett, hogy szüljön, s ezt ugyanolyan mókásan fogalmazta meg, mint amikor leállította az előre megfogalmazott beszédét:
– Akkor, Gézu, ezt megdumáltuk…
– Tudod Éva – magyarázott Kollányi – nekem nagyon fontos a gyerek. Ha nem mondtam volna, özvegy vagyok. A feleségem akkor temettem el, amikor megszülte a második gyereket. Az is halvaszülés volt, mint az előző… – Aférfi lehajtotta a fejét, és Éva gyengéden megsímogatta.
– Akkor érthető…
– Mi?
– Hát az, hogy annyira odavagy egy kölökért… Tudod eddig azt hittem, hogy csak a csajok vannak besózva, hogy minél előbb szüljenek. Eleinte furcsa volt, hogy mindenáron erről akartál beszélni. Így persze más… Borzalmas lehetett…
Ettől kezdve a lány kevesebbet bohóckodott. Észre se vették, hogy elszaladt az idő. Este tíz is elmúlt, amikor indulni készültek. Éva kérdő tekintettel nézett rá.
– Valami baj van? – kérdezte a férfi.
– Hozzám nem mehetünk – mondta a lány. – Tudod, a barátnőm, Kati otthon van. Minden valószínűség szerint. És igen nagy az esélye, hogy nem egyedül…
– És… – kérdezte Kollányi. Éva megállt, és csodálkozva nézett rá.
– Felnőttek vagyunk, vagy nem?
– Iiigen… – húzta el a választ, mert nem értette, mire akarja a lány rávezetni.
– Akkor mi a hézag? Vagy ellene vagy a szexnek?
– Ja! Á, dehogy… – mondta a férfi. Ilyen gyors sikerre nem számított. De úgy látszik, valami ellenálhatatlan vonzereje van, aminek nem tud a lány ellenállni. Hát persze, fel kell vinni magához.
– Tudod, Éva, az a helyzet, hogy nem vagyok egy kimondott férfiszépség… Nem rólam mintázták a Dávid szobrot… – mondta félszegen, és oldalt sandított, hogy mit szól hozzá a lány. Ez volt a megrözött félelme, hogy kissé beesett mellkasa, és szerinte túlzottan sovány termete taszítja a nőket.
Éva elnevette magát. – Nekem nem is egy szoborra van szükségem! És tudod, van egy hatalmas előnyöd azzal a Dáviddal szemben!
– Micsoda? – nyitotta kerekre Kollányi a szemét.
– Az, hogy annak aztán birizgálhatom órákon keresztül, akkor se áll fel! – nevetett a lány, és belekarolt. – Na, gyerünk, Gézu, biztosíthatlak, hogy nem fáj majd…

[

A DOKTOR kiugrott a kocsiból, és rászólt Évára.
– Vica, maradj nyugton, hozok egy kerekes széket.
– Nincs rá semmi szükség… – akart az asszony ellenkezni, de a doktor már el is tűnt, így csak hátradőlt az ülésen és érdeklődve nézte az épület modern bejáratát. Arra számított, hogy egy kórházba viszi Kovács, de egy századelőn épült pasaréti villa előtt álltak meg. Hát jobb, mint egy zsúfolt SZTK, gondolta. A bejárathoz vezető keskeny járda egy széles lépcsősor mellett húzódott. A lépcsősort kőkorlát szegélyezte, és egy félköríves teraszra vitt fel. A teraszra széles, üvegezett ajtó nyílt. Sötétítő függöny takarta, de mögötte világos volt. A villa emeletes volt, a tetőterét is beépítették. Az utcára három, modern billenőablak nyílott. Ha ott is kórtermek vannak, akkor üresek még, mert sötét volt mindegyik mögött. Az biztosan új rész, mert bár stílusa nem ütött el a régi épülettől, azt Éva is észrevette, hogy nemrégen készülhetett el. A kapun egy kis réztábla csillogott, mellette egy zománcozott nagyobb, fehér alapja visszaverte az utcai lámpák fényét. Elolvasni nem tudta, hogy mi van ráírva.
– Na, már itt is vagyok… – tolta a gurulószéket a Mercedes ajtajához Kovács. – Amíg meg nem röntgeneztük, nem szabad hetvenkedni. Addig úgy kell kezelni, mintha súlyos lenne az állapotod – magyarázta, és Éva hóna alá nyúlva kisegítette az ülésről.
– És remek alkalom egy kis fogdosásra… – fejtette le Kovács kezét a melléről.
– Csak megpróbálok okosan viselkedni… – vigyorgott a férfi, és hegyes bajsza hetykén villogott a lámpafényben. Bezárta az autót, és bekormányozta a széket Évával a kapun. Elmentek a terasz mellett, az út lejtett, és a nő megfigyelte, hogy az épület három szintes volt. Illetve négy, ha a tetőteret is hozzá vesszük. Az előcsarnok az alagsorban volt. Az ajtó mellett csillogó tábla, sokkal nagyobb, mint a kapu melletti. A nő csak egy pillantást tudott vetni a réztáblára. Az udvaron két gépkocsi parkolt. Ha betegé, akkor pénzesek, ha orvosé, akkor jól kereshet, gondolta a nő. Valamilyen magánklinika volt. A villa kívül megtartotta eredeti formáját, de belül teljesen átalakították. A falat halványkék színű tapéta borította, a recepciós pult sötét és világoskék volt, csillogő acélkeretes tükör volt mögötte. A másik falon egy modern festmény. A pult mindkét végében egy-egy munkahely, erre utalt a háttal álló komputer képernyője. A szék kereke sötétkék szőnyegbe süppedt. Egy ülőgarnitúra is volt az előtérben, de üresen árválkodtak a vajszínű bőrhuzatos fotelek. Az üveg asztalon mindenféle, színes borítójú folyóirat hevert, körbevéve egy lapos vázát, amiben száraz növényekből készített, ízléses virágkompozíció volt.
– Professzor úr, a röntgent előkészítettük… – mondta a hallban lévő pult mögött álló csinos, jól öltözött, középkorú asszony. Ránézett Évára, pillantása együttérző volt. Az asszony gondolatban elmosolyodott. Vajon milyen rémtörténettel traktálhatta a doki?
– Köszönöm, Helga. Magam csinálom meg… – mondta Kovács doktor, és megállás nélkül haladtak el a félköríves recepció előtt.
– Gézu, te professzor vagy? – szaladt ki a csodálkozás Éva száján.
– Nem kell komolyan venni, amit mondanak – hadarta a férfi, és begurította a nőt egy liftbe. – Csak hízelegnek. Mint a klinika tulajdonosának, úgy gondolják, kijár a professzori cím.
Egy halványkékre festett, kétszárnyú ajtó előtt megálltak. A férfi kitárta, és betolta a székkel Évát.
– Hát nem egy kimondott szegénykórház… – sóhajtott Éva, amikor körülnézett. Kovács doktor nem hallotta meg. Egy műszeres pulthoz lépett, matatott rajta, közben odaszolt a nőnek:
– Vedd le a ruhád…
– Azt hittem, segítesz majd, mint a súlyos betegeknek szokás – vigyorgott a fiatalasszony, és leügyeskedte a hátán a zippzárat, majd kibújt a ruhából. Odasétált az íróasztalhoz, szemüvegét letette a sarkára. Ringó léptekkel ment vissza, s felült a ropogós lepedővel leterített ágy szélére. A doktor mohó tekintettel nézte a majdnem meztelen fiatalasszonyt. A fekete melltartóból majd kibuggyant a keble, és a picike bugyi szinte semmit se takart. A fenekéből mindenesetre mindent megmutatott… A férfi felfektette a röntgenágyra, beállította, és visszament a pulthoz. Elkészítette a felvételeket, a lemezeket átvitte valahova, s szinte azonnyomban visszajött. Éva felült az ágy szélére. Kovács a fémvázas íróasztal mögé telepedett.
– Felveszem az adataidat, Vica… – mondta. – Név?
– Kollányiné, Szekeres Éva.
– Nem gondoltam, hogy férjnél vagy – mondta a doki, és Éva kis megelégedést érzett a hangjából. Megkérdezte a címét. A nő bemondta.
– Szép, három szobás lakás – tette hozzá, maga se tudta, hogy miért. Ezzel biztosan nem villoghat Kovács előtt. Talán azt akarta, hogy tudja a doki, hogy azért nem egy tök csóró, kis senki.
– Mi a férjed foglalkozása? – kérdezte a férfi, és a fekete arany színű golyóstollat a szájába vette. Szaporán rezegtette, a toll hozzákoccant egészséges fogsorához, halk pattogó hangot adott.
– Tengerész, ó szívem tengerésze… – dúdolta a nő válaszképpen, majd kissé éles hangon megkérdezte: – Ez minek kell, mi…?
– Fel szoktuk venni a legközelebbi hozzátartozók adatait is – rögtönzött Kovács. – Őt kísérted ki a géphez?
Éva bólintott. – Ki mást? Hat hónapra ment el… Amerikában száll hajóra.
– Akkor még véletlenül se fordulhat elő, hogy váratlanul hazajön, igaz? – nevetett a férfi.
– Hát ez valóban nem… – válaszolt az asszony, és háta mögött megfogva az ágy szélét, hátradőlt. Megrázta fekete sörényét, és egy kicsit kihúzta magát. Lábát keresztbe tette, combja eltakarta a pirinyó bugyiját, úgy tetszett, hogy csak a melltartó van rajta.
Egy asszisztensnő behozta a felvételeket. Kovács egy üvegfal mögött felkapcsolta a villanyt, felcsíptette a képeket, és gondosan megvizsgálta. Aztán a nőhöz ment.
– Feküdj vissza – mondta. – A felvételen semmi se látszik, ami aggodalomra adhatna okot. – Megfogta Éva lábfejét, tenyerét a hasára tette. Felemelte a lábát. – Fáj?
Az asszony megrázta a fejét.
– Húzd fel, mindkettőt egymás mellett – az orvos segített. Éva megtette. – Rendben? – kérdezte Kovács. A nő bólintott. A férfi ekkor megfogta mindkét térdét, és határozott, erős mozdulattal oldalirányban szétnyitotta, teljesen az ágyhoz feszítette a combját.
– Semmi – mondta az asszony.
A doktor tenyerét lassan a nő combjára kezdte csúsztatni. Lágyan simogatott, ujja érzékien cirógatta a lágy bőrt. Mielőtt a combja tövéhez ért volna, Éva erőteljes mozdulattal összecsapta a lábát, és hirtelen felült. Térdét átkarolta, állát rátette. Rákacsintott a fancsali képet vágó orvosra.
– Ez már másfajta vizsgálat, doktor úr. Azt hiszem, nem fér össze az orvosi etikával. – Felemelte a fejét, kihívóan Kovács szemébe nevetett. – Mentőt hívsz, vagy hazaviszel? – kivárt egy kicsit, majd hozzátette, mókásan aggódó képet vágva: – tekintettel az igen súlyos állapotomra…
Kovács készségesnek bizonyult, és hamarosan újra a Mercedes kényelmes ülésébe süppedt a nő. Röviden elmagyarázta, hogy merre menjenek.
– Tudod, hogy nem volt még ilyen szép páciensem…? – kérdezte a férfi. Éva elmosolyodott, és közben a férfi kezét nézte.
– Készséggel elhiszem, még akkor is, ha hazudsz, Gézu. Azért, mert olyan kedvesen teszed…
– Gyönyörű vagy, mint egy Barbie baba…
– Az nem ilyen nagy mellű…
– Akkor át kell tervezni. Téged kell megtenni modellnek…
Éva nem válaszolt. Ahogy a doktor kiejtette a baba szót, bevillant egy kép:
Kollányival ült a presszóban a megismerkedésük estéjén. A férfi nagyon kedves volt. Nem, nem ez a jó szó. Olyan nagy mamlaszként viselkedett, és ez jól állt neki. Éva érezte, hogy nem szerepet játszik a „kedves hirdető”. Nagyon mókás volt, hogy mennyire igyekezett megismerni Éva véleményét a gyerekkel kapcsolatban. Ezt előszőr furcsállta, mert úgy gondolta, hogy a gyerek csak a nőknél szokott központi kérdés lenni. De miért ne lehetne egy harmincnyolc éves férfinek is vágya, hogy maga körül láthassa a totyogó trónörököst… Főleg azok után, hogy Gézu elmondta, hogyan végződött az előző házassága. Akkor megsajnálta a férfit. Két halva szülés elég ahhoz, hogy egy férfi is becsavarodjon azért, hogy végre gyereke lehessen… De valahogyan nem tudta fellelkesíteni a gondolat, hogy belátható időn belül szüljön. Na, még csak az kéne, gondolta akkor, és nem tudta, hogy mit is válaszoljon. Nem akart hazudni, és azt se akarta, hogy a férfi lelombozódjon. Ezért hirtelen rögtönzéssel azt mondta, hogy olyan barna lesz a szeme a kölyöknek, mint Kollánynak. Végül is ezzel semmit se mondott, amit később a fejéhez vághatna, gondolta.
Sokat beszélt azon az estén a férje. Álmodozott. Már kettejük közös jövőjét tervezgette. Éva nem értette, hogy honnan ez a magabiztosság a férfiban? És minduntalan visszatért a gyerekre. A végén Éva azon vette észre magát, hogy időnként egy hullámhosszon vannak. Csak nehogy a hasamba dumáljon egy kölyköt… gondolta, és erre az ötletre elmosolyodott. Elképzelte, hogy valóban, mi lenne, ha szülne? Lenne egy pici kis majom, aki rá lenne utalva. A szájába adná a mellét. Milyen érzés lehet, ha nem egy férfi, hanem egy magatehetetlen vakarcs cumizza?
Figyelte Kollányit ahogy beszélt, s mintegy öntudatlanul, rávágta:
– Akkor, Gézu, ezt megdumáltuk…
A férfinek fülig szaladt a szája. Éva nem értette, hogy minek örül annyira, de nem akarta elvenni a jó kedvét. Alapjában véve szimpatikus volt. Talán az volt benne az igazán vonzó, hogy teljesen különbözött azoktól a férfiaktól, akikkel Éva eddig kapcsolatba került. Ha összehasonlítja a Vári Lacival, aki a Don Juan ajtónállója, kidobólegénye volt, akkor mindenképpen igaz az előbbi megállapítása. Remélte, hogy Kollányi nem rúgja ki olyan hamar, mint Vári. Bár egy feleséget nem olyan könnyű, mint egy barátnőt…
A Mercedes megállt a ház előtt. Kovács doktor kisegítette Évát, és belékarolt, úgy indultak a kapuhoz. Amíg a nő liftre várakozott a sötét lépcsőházban, hangosan kacagott. Még sose látott olyan elfancsalodott férfiarcot, mint az orvosét, aki mindenáron fel akarta kísérni. Ugyanis Kovács legnagyobb megrökönyédére hoppon maradt.
– Annyira nem vészes a helyzet, Gézu, hogy sürgős ellátást igényelne – mondta vidáman, és kinyitotta a kaput.
– Egy-két napig jó lenne ha pihentetnéd, Vica – ajánlotta bús képpel a férfi.
– Ha meglátogatsz, akkor lehet, hogy ágyban maradok… – válaszolta. – Akkor talán van még annyira súlyos az állapotom… – mondta, és hiába tartotta a férfi a száját, a búcsupuszit az orrára kapta. Kovács nem adta fel egykönnyen. Ám Éva bezárta a nyomakodni próbáló férfi orra előtt az ajtót. Bent visszafordult, orrát az üveghez nyomta, és úgy mondta a sóvárogva bámuló férfinak:
– Aki okos, az sok mindent elérhet…

[

A GÉPÜZEMVEZETŐ a szófán hevert amikor Kollányi benyitott. A hatalmas termetű, pocakos férfi félmeztelenül volt, szőrős mellkasát vakargatta, és orra hegyére csúszott szemüveggel olvasott. Felnézett, majd nehézkes mozdulattal felkászálódott.
– Meleg van – mondta. – Nem kaptunk alkatrészt ahhoz a francos légkondihoz. Mi járatban, Gézám? Egyébként köszönöm a leveleket. Foglalj helyet… – mutatott a rozoga lábú vendégfotelre az íróasztal mellett.
Kollányi jó rakat levelet hozott a hajóra, első dolga volt átadni az ügyeletes matróznak, hogy ossza szét. A főnökének is volt közöttük kettő.
– Nem tudom, mi lehet az asszonnyal – vágott a mondókája közepébe a második gépész, miközben kiegyensúlyozta a fotel billegését. A gépüzemvezető felkapta a fejét. Kissé csodálkozva kérdezte.
– Mi a fenyő… megnősültél?
– Ja, nem is tudtad? Igen, két hónapja. És hiába hívtam Évát mindhárom reptérről, nem vette fel a kagylót. Biztosan valami baja esett szegénynek, amíg hazament onnan az isten háta mögül… Nagyon ideges vagyok, Rézbandi – mondta, és a főnökének ezt nek kellett túlzottan bizonygatnia. Rézbandinak hívták maguk között Rezes Endrét a hajó első gépészét. – Ki kéne mennem, felhívni az asszonyt.
– Hát az nehéz lesz Géza. Ugyanis nem állunk part mellé. Egyelőre horgonyon várjuk az uszályokat… na, nézzük, mit lehetne tenni? – a főgépész felállt, és mackós léptekkel kezdett fel-alá járkálni a kabinban. Szőrös hasa minden lépésnél megremegett. – Van faxod otthon? – Kollányi bólintott. – Akkor add meg a venezuelai ügynökség címét az asszonynak, és megírja, hogy mi az ábra. Nem?
– De addig kevés az idő, nem ér ide levél…
– Nem ám, a jó büdös francokat! – horkant fel Rézbandi. – Árad a Mississippi. Az uszályok fent rekedtek. Legalább hat nap, amíg leérnek Nolába (New Orleans-ról beszél). Még mi is két napot megyünk a berakó helyig. Az már nyolc. Onnan, fentről, több mint hét nap a menet Puerto Cabellóba. Legalább tíz napig tart a kirakás. Ha addig nem ér oda az asszony levele, kismiska legyek! – fejezte be az előadást. – És most Gézám, iszunk a nagy eseményre!
– Jó… – egyezett bele Kollányi. – Átszaladok a kabinomba, van néhány fényképem, megmutatom az asszonyt, jó?
– El is várom…
Kollányi kisietett. Három albumot vett ki a fiókból. Szenvedélyes fotós volt. Minden képet – az esküvőin kívül, amit hivatásos fényképész csinált – saját maga készítette. A negyedik albumot a fiókban hagyta, még kulcsra is zárta. Mire visszatért főnöke kabinjába, a teljes géptiszti állomány ott volt.
– Nahát, Géza, hát bekötötték a fejed? – ölelgette  Sárosi Jóska, a harmadik géptiszt. Vele már vagy négyszer hajózott, jó barátok voltak.
– Az ifjú pár egészségére! – emelte meg a whiskyvel jó félig levő poharat Foltos Zoltán a negyedik gépész. A fiatalember rávigyorgott Kollányira, és összeütötték a poharukat.
Koccintgattak, beszélgettek, megnézték a képeket. Mindenki, kivétel nélkül, dícsérte Évát.
– Aranyapám, csuda klassz nő!
– Szemrevaló, helyre fehércseléd – mondta Sárosi, akinek eléggé archaikus jelzői voltak a női nemet illetően.
Nemsokára a parancsnok is belépett. Tárnoki János jó ötvenes, ősz férfi volt. Strandpapucsban volt, ez nem illett keki színű, egyenruha szabású ingéhez, és nadrjágjához. Szájában szivar lógott. Kezében negyedrét hajtott papírlapot szorongatott.
– Hallom, Géza, újra rászántad magad a nősülésre. Jól tetted… – mondta, és átadta a papírt. – Itt az ügynökség címe. Szerencséd van, mert most idejében megtudtuk. Máskor csak az érkezés előtt adják meg… – magyarázta.
Amikor kettesben maradt Rézbandival, még egyszer koccintottak.
– Tudod, főnök, nagyon szerencsés vagyok. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy ilyen felesége van. Éva egyszerűen csodálatos asszony. Nem tudom másképp jellemezni. Mindenben kikéri a véleményemet, meghallgatja a tanácsaimat. Azt hiszem, most is ennek az áldozata lettem. Talán nem kellett volna azt mondanom, hogy metróval menjen haza. Taxival baj nélkül, és hamarabb otthon lett volna… A közbiztonság nem a legjobb, és egy ilyen csinos asszony mindenféle molesztálásnak ki van téve, igazam van? – Rézbandi csak hümmögött. –  Tudod, nagyon hamar kiismertük egymást. Szinte pillanatok alatt kiderült, hogy pontosan azok a tulajdonságok vannak meg benne, amit mindig is kerestem. Nem kell ám közhírré tenni, de hirdetés útján találtam rá. Na, nem mintha szégyellném, de akkor is, ki tudja, hogy mások mit mondanának? Ennek megvan az az előnye, hogy hogy célirányosan lehet megismerni egymást. Már az első találkozásnál tudjuk, hogy a másik mit akar, és rögtön a mindkettőnket érdeklő, fontos kérdéseket beszélhetjük meg. Egy éjszakai lokálban dolgozott, és menekülni akart szegény onnan. Nem könnyű ám egy lány helyzete, ha munkát keres. Ami van, azt el kell vállalni. Így került a Don Juan bárba. De nem szereti azt a munkát, illetve azt, hogy állandóan molesztálják. Tudod, egy ilyen szép nőn mindenkinek megakad a szeme. Egyelőre ott dolgozik, mert azt meg kell mondani, hogy nem keres rosszul. Így nincs is igazán szüksége arra a pénzre, ami hazamegy. De ha meglesz a pici, akkor abbahagyja, és csak a neveléssel törődik majd. Alig várja szegény, hogy szüljön. Remélem, teherben van… Bizonyosság még nincs… – tárta szét a karját Kollányi. – Először nagyot nézett, amikor elmondtam, hogy milyen körülmények között hajózunk –, folytatta a beszámolót a második gépész. – Képzeld azt hitte, hogy személyhajón vagyunk, és egész nap fehér egyenruhában flangálunk az utasok között.
– Jól is néznénk ki… – nevetett a főnöke.
– Már esküvő előtt hozzám költözött Éva – folytatta Kollányi. – Nagyon jól beosztottuk az időnket. Tudod, este nyolctól dolgozott hajnali négyig. Amint elment a munkába, én rendbe hoztam a lakást, tettem vettem. Olyankor hívtam elő a képeimet… Általában délig aludt, azalatt bevásároltam, megfőztem az ebédet. Délutánonként mindig elmentünk valahova. Sokat sétáltunk a Margit-szigeten. Éva nagyon szereti a természetet, ezért a Budai hegyeket is bebarangoltuk. Főzni is tanítom. Mikor eljöttem, már vagy négy féle ételt el tudott készíteni. És elég jól. – Kollányi az órájára nézett. – Na, de nem is tartalak fel tovább. Leadom a faxot a rádiósnak… Szevasz, jó éjszakát!
– Szevasz, Gézám… – búcsúzott el Rézbandi, és elgondolkozva nézte Kollányit, amíg be nem csukta az ajtót.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése